Adolf Hitlerrel is teázott a szép Hamlet hercegnő

Ezeket az elragadtatott sorokat a hazai filmkritika Ady Endréje, Balázs Béla írta kortársáról, a tízes évek és úgy általában a némafilmkorszak legnagyobb és legünnepeltebb európai filmszínésznőjéről, az egyik legelső mozisztárról, a dán Asta Nielsenről, vagy ahogy német hívei nevezték, Die Astáról, és noha a mozdulatok első szótárát azóta sem állították össze, még száz év elteltével sem nehéz osztozni a nemzetközi hírű magyar esztéta lelkesedésében. Bár némely filmje fölött talán eljárt már az idő (ami egyébként nem jelent semmit, hisz az időnek ez úgyszólván bevett szokása), a légies alkatú, androgün szépségű, harmincon túl is inkább kisfiús Asta Nielsen vonzereje mit sem kopott: sápadt arcát keretező frufrus, fekete hajával, hatalmas, sötét szemeivel, kozmikus mélységű tekintetével, nyugtalanító erotikus kisugárzásával és a melodramatikus-színházias gesztusokat mellőző, minimalista-naturalista játékával ma is ugyanolyan friss, izgalmas, szuggesztív és összetéveszthetetlen jelenség, mint egykor. A színművésznő természetesen nem csak Balázs Bélára volt ilyen delejező hatással. A Nyugat egyik halhatatlan kismestere, Szép Ernő például komplett kupléódát is címzett hozzá:

És ez még csak az eleje: később olyan fantasztikus sziporkákkal bombáz minket a költő, mint a „kóbor cigányleány gyanánt eszed a férfit, mint a banánt”, a lezárás meg aztán egyenesen parádés – legszívesebben be is másolnánk az egészet (de szerencsére nem kell, mert online is olvasható). Valamelyest talán kevésbé kifinomult, de nemkülönben szórakoztató az elsősorban a Nyugat-paródiájáról ismert Lovászy Károly lényegre törő költeménye, ami olyan hatást kelt, mintha eleve egy laktanya hálótermének falára véste volna fel a szerző: „O, te Asta Nilzen, érted sörbe fullasztom bánatom. Mert ha ezt a szót látom: Pilzen, a P betűt N-nek nézem, O, Asta Nilzen, Asta Nilzen.”

Persze az Asta Nielsen-őrület korántsem csak hazánkra korlátozódott. Az isteni Greta Garbo egyik legnagyobb mesterének tekintette a színésznőt, Guillaume Apollinaire, a francia szürrealizmus úttörője pedig többek közt a részeg látomásnak és a magányos ember álmának nevezte, akinek a szemében csillagok ragyognak. Jellemző a történet, mely szerint valami spanyolországi kisvárosban egy esztétai hajlamú úr egész héten át minden áldott nap megtekintette a művésznő egyik filmjét a moziban, majd az utolsó előadás alkalmával elővett egy revolvert, és a teljes tárat belepuffantotta a filmvászonba. A széles sajtóvisszhangot kiváltó 1913-as eset után Nielsennek közleményben kellett megnyugtatnia rajongóit afelől, hogy neki nem esett semmi baja (nyilván, hisz a történtek idején alighanem Berlinben tartózkodott).

Pedig eleinte nem sok jel mutatott arra, hogy Asta Nielsen valamikor a mozi első számú csillaga lesz – és nem csak azért, mert 1881-ben, amikor megszületett, még nem igazán volt olyan, hogy mozi. Szegény koppenhágai munkáscsalád sarja volt, akit szülei inkább boltoskisasszonynak, vagy valami más effélének szántak. Azonban egy Ibsen-dráma (mi más) mindent megváltoztatott; Asta 16 éves volt, amikor megnézte az Östraati Inger asszony egyik előadását, és úgy döntött, hogy inkább színésznő lesz. Két évvel később már a koppenhágai Királyi Színház színiiskolájának hallgatója volt, ám ez még a legkevésbé sem jelentette azt, hogy sínen van a karrierje. 1901-ben, alig húszévesen gyereke született, és kisebb botrányt okozott azzal, hogy nem volt hajlandó elárulni, hogy ki is az apa (ami azt illeti, azóta sem derült ki).

Tanulmányai végeztével leszerződött egy fővárosi színházhoz, de rendhagyó megjelenése, és nem kevésbé rendhagyó játékstílusa ekkor még inkább a hátrányára vált; hiába csapódott egyik társulattól a másikig, és hiába várta a nagy szerepet, a rendezők nem tudtak vele mit kezdeni. A nélkülözés csaknem egy évtizedig tartott. 1909-ben ismerkedett meg későbbi férjével, a dán film elismert teoretikusával, a rendező Urban Gaddal, a találkozás pedig mindkettejük pályáján komoly fordulópontot jelentett. Első közös munkájuk, az 1910-ben bemutatott Züllés útján, amelyben végre teljes pompájában bontakozhatott ki Asta Nielsen különös tehetsége, elsöprő sikert aratott Rio de Janeirótól Moszkváig mindenhol, és pár hét leforgása alatt valódi világsztárrá és szex-szimbólummá emelte a színészőt, akiért éppúgy rajongtak az olcsó borzongásra, kalandokra és erotikára kiéhezett tömegek, mint a finnyás, és a mozival szemben nemritkán szkeptikus értelmiségiek.

Alább Asta hírhedt erotikus táncát lehet megnézni a Züllés útjánból:

A Nielsen-Gad páros a következő években még egy sor filmet készített Koppenhágában, majd az európai mozi akkori központjában, Berlinben. Noha szokás rá így emlékezni, a színésznő ezekben nem csak a végzet asszonyaként tűnt fel: a bűnözőtől az újságírón és a cigánylányon át egészen a szüfrazsettig számos különböző szerepet alakított, többnyire határozott, karizmatikus, független, tragikus nőalakokat. De az sem jelentett számára gondot, ha férfiruhát kellett húznia.

Korának messze legjobban fizetett színésze volt, hajviseletét, gesztusait, öltözködését nők ezrei (százezrei?) utánozták, versek, dalok és dicshimnusz-szerű cikkek születtek a tiszteletére, mozi, púder, sütemény viselte a nevét, és amikor 1913-ban, európai turnéja során Budapestre látogatott, az egész főváros az ő portréival volt kiplakátolva egy teljes hónapig, az emberek pedig egymást taposták, hogy Dánia a  legfontosabb exportcikkének közelébe férkőzhessenek. A Pesti Napló drámai hangvételű beszámolójában így nézett ki a művésznő megérkezése a Nyugati pályaudvarra:

Népszerűségét még az első világháború, illetve a válása sem sínylette meg. Sőt, művészileg csak ezután ért fel a csúcsra. Saját filmes céget alapított, és 1921-ben megcsinálta minden idők egyik legjobb és legkülönlegesebb Hamlet-feldolgozását, amelyben természetesen a címszerepet is ő alakította. Abban még semmi kirívó nem volt, hogy nőként Hamletet játszott; a sokat tépelődő, az övén karddal egzisztencialista monológokat szavaló dán királyfi eredetileg is elég hangsúlyos feminin oldalát már korábban is többen kidomborították, többek közt maga a nagy Sarah Bernhardt (aki egyébként elsőként játszotta a szerepet filmvásznon), ám Asta még egyet csavart a dolgon. Ugyanis az ő verziójában Hamlet tényleg nő, pontosabban egy hercegnő, aki a trónutódlási törvények miatt kénytelen titkolni valódi identitását, és aki Ophéliával vetélkedik Horatio szerelméért, miközben az elképesztően menő, testhez simuló szerelésében úgy fest, mint egy nemváltó, földönkívüli rocksztár és egy nindzsa-kalózkapitány különösen szexi keveréke. (A film egyébként  Dr. Edward P. Vining amatőr irodalomtudós, és diplomás vasútmérnök 1881-es könyvén, a The Mystery of Hamleten alapul, amit itt lehet elolvasni angolul)

A színésznő egészen a húszas évek végéig, a hangosfilm megjelenéséig aktív maradt, de az az évtized már alapvetően nem róla szólt. Utolsó nagy (és Amerikában máig az egyik legismertebb) filmje az 1925-ös Bánatos utca, amelyben egy feltörekvő filmsztárral, egyben legjobb tanítványával, Greta Garbóval játszott együtt. A harmincas évek közepén a filmművészet egyik nagy barátja, bizonyos Joseph Goebbels még megpróbálta visszacsábítani az iparba, és még egy jó hangulatú teapartit is szervezett neki Adolf Hitlerrel, de a művésznő inkább nemet mondott, és sietve Dániába távozott. Még nagyon sokáig élt – 1972-ben hunyt el, 90 éves korában – de a filmvászonra és a színpadra soha többé nem tért már vissza.