Az autóversenyzésre a legtöbben „férfias” sportként tekintenek, és valóban, ha szétnézünk a különféle bajnokságokban, elvétve találkozunk csak nőkkel. A Forma–1 világába eddig még nem igazán tudtak betörni a nők, a legtovább a spanyol Carmen Jordá jutott, aki 2015–2016-ban tesztpilótaként dolgozott a Renault csapatánál. De más bajnokságokban is nagyítóval kell keresni a nőket, még akkor is, ha a német Jutta Kleinschmidt már 2001-ben meg tudta nyerni a Dakar-ralit, illetve ha az amerikai Danica Patrick személyében a NASCAR és az Indycar világának is van már női sztárja, itthon pedig Keszthelyi Vivien nevére figyelhettek fel az elmúlt egy-két évben az autósport rajongói.
Pedig nem volt ez mindig így, ahogy az az 1929-ben Budapesten rendezett Primadonnák Versenyéről szóló cikkünkből kiderül, a kor profi versenyzői között ott volt például Delmár Walterné Alice, a magyar autósport úttörője, Wolemann Istvánné motorversenyző és Vermes Gyuláné is, aki autókereskedőként dolgozott a fővárosban. Most azonban tekintsünk időben picit közelebbre, térben viszont valamivel távolabbra.
Tengerentúli tuningklub
Az autózás első számú hazájának természetesen az Egyesült Államokat tekinthetjük: Henry Ford 1896-ban kezdte az „ipart”, a legendás, Childe Harold Willis, Galamb József és Farkas Jenő által tervezett Ford T-Modellből pedig több mint 15 millió darabot adtak el a gyártás 1927-es leállításáig. Ezután azonban a nagy gazdasági válság, valamint a második világháború miatt kissé megtorpant a fejlődés, és több kisebb autógyár tűnt el nyomtalanul a történelem süllyesztőjében.
A helyzet a világháború végén kezdett el javulni, az ötvenes években pedig elképesztő virágzásnak indult az amerikai autósélet és autóskultúra. Ekkor kezdtek elszaporodni a különféle autós éttermek, de terveztek például autóval bejárható szupermarketet és templomot (!) is. Az időszakra jellemző, gazdagon krómozott járgányok pedig a világ többi részén az amerikai jólét szimbólumaivá váltak.
Képünk illusztráció, de a kansasi pálya környékén gyakori vendégek voltak a hasonló gépszörnyek (Fotó: iStockphoto)
Ezzel lassan el is érkezünk történetünk helyszínére, Kansas Citybe, ahol 1955-re már a helyi rendőröknek is meggyűlt a bajuk a száguldozó autósokkal. Egészen konkrétan az illegális gyorsulási versenyek adrenalinfröccsére hajtó fiatalokkal, akik a környék lakóit terrorizálták járműveikkel.
A történetről kevés online nyomot találni, a legbiztosabbnak a Kansas City Star című újságból beszkennelt cikk tűnik, amely megemlíti, hogy az áldatlan helyzetre Eugene M. Pond, a helyi rendőrség közlekedési osztályának vezetője próbált megoldást találni – igaz, elsőre nem aratott fényes sikereket.
Kansas adott otthont az amerikai hot rod szövetség, az NHRA első versenyeinek is 1955-ben (Fotó: Getty Images)
A természetes reakció ugyanis az volt, hogy bővítették a motoros rendőrök állományát, és szinte hajtóvadászatot indítottak a gyorshajtók ellen. Ez azonban csak olaj volt a tűzre, az illegális utcai versenyzők számára ugyanis csak kihívást jelentett a figyelem, sőt a rendőrök kijátszása afféle nem hivatalos kitüntetéssé vált a kansasi autósok körében.
Tiltás helyett támogatás
Pond azonban nem adta fel: rájött, hogy a tiltással járó macska-egér harc helyett mindenki jobban jár, ha a gyorsulási versenyeket szabályozott keretek között rendezik meg. Ezért összehívta a környék notórius száguldozó fiataljait, és előállt a tervével: hozzanak létre egy zárt pályát, ahol mindenki kedvére tövig nyomhatja a gázt anélkül, hogy ezzel másokat veszélyeztetne. A helyi vasúttársaság, a Kansas City Southern Lines pedig fel is ajánlotta erre a célra egy parlagon heverő földterületét, amiért évente mindössze két dollár bérleti díjat kért, aztán a városi tanács talált egy kivitelezőt, aki vállalta, hogy a rendes ár feléért, nagyjából 70 000 dollárért elvégzi a szükséges építési munkálatokat.
A Kansas City Timing Association névtáblája (Fotó: Club Car Plaques)
Az aszfaltcsík tehát elkészült, ezzel egy időben pedig megalakult a Kansas City Timing Association (KCTA) is, amely a gyorsulási versenyek legfontosabb „kellékét”, a pontos időmérést biztosította a jövőbeni futamokon. A pályáról az alábbi légi fotó is fennmaradt, amely a megnyitó napját örökítette meg.
Olajégetőktől a Dragette-ekig
A rendőrség szemléletváltását követően a KCTA Drag Strip rendkívül népszerű lett: már az 1955. július 17-i nyitónapra is bő 18 ezer ember látogatott el, hogy megtekintse az első kétszáz versenyzőt, akik meg akarták méretni magukat a másfél kilométer hosszú aszfaltcsíkon száguldva. Természetesen díjakat is osztottak, azt pedig a Lost Drag Strips II: More Ghosts of Quarter-Miles Past című könyvből tudjuk, hogy a tempórekordot egy meg nem nevezett 66 éves motoros állította fel, aki közel 150 kilométeres óránkénti sebességgel száguldott a pályán.
A KCTA versenypályájának bejárata egy korabeli fotón (Fotó: Drag Racing Online)
A gyorsulási versenyek innentől fogva folyamatosan zajlottak, ezt pedig szó szerint kell érteni, a KCTA Drag Strip ugyanis csaknem a nap 24 órájában, a hét minden napján várta az adrenalinra szomjazó két- és négykerekűeket. A pályára vezető út mentén nem voltak ritkák az eladásra kínált hot rodok sem, amelyek oldalára krétával írták fel az árat, illetve a „Corvette-re cserélném” típusú ajánlatokat. A versenyzők hamarosan csapatokba tömörültek, olyan parádés csapatnevekkel, mint a Gear Grinders, a Johnson County Road Knights, a Dragging Diplomats, a Kansas Road Runners, az Oil Burners vagy a Trophy Bandits.
Természetesen ekkor még főként férfiak múlatták az időt a versenyzéssel, annak ellenére, hogy ezekben az években már jó ideje rótta az USA útjait például Bessie Stringfield is, aki motoros kaszkadőrként és futárként is dolgozott. A nőknek a pálya környékén csak akkor lehetett helyük, ha valamelyik versenyző feleségeként vagy barátnőjeként elkísérték párjukat. Ne feledjük, az ötvenes években járunk, amikor az amerikai sajtó éppen darabokra szedte Lucille Ball színész-énekesnőt, amiért úgy merészelt I Love Lucy című tévés sorozatán dolgozni, hogy épp „hátrányos helyzetben volt a terhessége miatt”, ahogy az egyik akkori sajtótermék fogalmazott.
A kansasi nőket azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy ölbe tett kézzel nézzék, ahogy férjeik, barátaik épp száguldoznak. Ekkor alakult meg a KCTA legújabb csapata, a Kansas City Dragettes, amelynek különlegessége az volt, hogy tagjai között csak nők szerepeltek.
Szerelés a kertben, babák a futamokon
Sajnos a csapatról nagyon kevés információ maradt fenn, a legtöbbet egy Francis Miller nevű fotós képei árulnak el. Ezek eredetileg a Life magazinnak készültek, ám az újság sosem közölte le őket – néhány éve viszont kiszivárogtak a lap archívumából az internetre, ennek köszönhető, hogy mi is meg tudjuk mutatni, milyen lehetett a Dragettes tagjának lenni.
A gyorsulási versenyeken induló nők heten voltak, többségük a már aktív versenyzők feleségeként, barátnőjeként ismerkedett meg a sportággal, saját csapatukban azonban már ők voltak a főnökök. Ha kellett, forrónadrágban feküdtek be az autók alá, vagy épp valamelyik családi ház kertjében szedték darabokra és turbózták fel járműveik motorjait. Mint látható, egyáltalán nem derogált számukra, hogy nyakig olajosak legyenek, hogy aztán a gyorsulási pályán megmutassák, mire képesek.
Márpedig erre szükségük is volt, ahogy ugyanis a Kansas City Star is idézi Lee Dorrellt, a KCTA egykori elnökét, a versenyeken nem látták szívesen a „mókusoknak” csúfolt dilettánsokat, akik csak a gázpedált nyomták, de az autók karbantartásával nem foglalkoztak.
„Egy igazi hot-rod sofőr mindig szép állapotban tartja az autóját, de arról is gondoskodik, hogy mechanikailag megfelelő állapotban legyen – mondta Dorrell. – Ők ugyanis annyi pénzt és időt fektettek az autójukba, hogy sehol máshol nem mernének vele versenyezni, csakis a pályán.”
Miller képsorozatának külön erénye, hogy a Dragettes tagjainak családi életébe is enged egy kis betekintést: a nők az ötvenes évek korszellemének megfelelően vezették a háztartást, és a gyereknevelést is magukra vállalták, elvégre akkoriban nem igazán volt más választásuk.
Ez azonban egy másodpercig sem hátráltatta őket, sőt a képeken látható, hogy a pelenkás gyerekek akkor is ott jöttek-mentek, amikor az anyukák éppen olajszűrőt cseréltek, vagy épp a meghibásodott motorok problémáit igyekeztek felderíteni. A kedvenc fotónk azonban egyértelműen a fenti kép, ahol az anyuka a verseny rajtja előtt még dob egy utolsó puszit a gyerekének, miközben a háttérben látszik, hogy épp az egyik férfi versenyzőt készül „megleckéztetni” az aszfaltcsíkon. Bár róluk nem sok emlék maradt fenn, az biztos, hogy hatásuk a mai napig kitart. Valószínűleg nélkülük olyan neveket sem ismerhetett volna meg a világ, mint például a gyorsulási versenyek first ladyjének is nevezett Shirley Muldowney-t, akinek karrierjéről már 1983-ban hollywoodi filmet forgattak.
Nyitókép: Reg Speller/Fox Photos/Getty Images