Ha véletlenszerűen megállítanék egy járókelőt, hogy mondjon egy híres fotót szerzővel és címmel, valószínűleg nem tudna. Nem hibáztatnám: a fotográfia még mindig fiatal művészeti ág (főleg a festészethez képest), és klasszikusai ugyan vannak, a köztudatba valahogy egyik sem került be, legalábbis úgy biztosan nem, mint mondjuk a Picasso- vagy a Rubens-festmények. Manapság meg már – tudom-tudom, oké, boomer – esélyük sincs, akkora mennyiségben és (hogy is mondjam) hullámzó minőségben ömlenek ránk a képek, hogy felfogni és befogadni is képtelenség őket, hát még elmélázni rajtuk. Szerencsés az a fotográfia, amely legalább annyi időt tölt a szemünk előtt, hogy egy lájkot nyomjunk rá Instán – nem mondom, hogy ez tragédia, csak azt, hogy ez van.
Ha szegény véletlenszerűen leszólított járókelő mégis tudna mondani egy fotót szerzővel és névvel, jó eséllyel Steve McCurry Afgán lány című képét említené. Ezt:
Fotó: Roberto Serra – Iguana Press/Getty Images
Hogy miért működik az Afgán lány, nem nehéz belátni. A kép eszköztelen, semmi sallang, semmi felesleges képi elem, csak egy egyszerű háttér, az arcot feszes kompozícióba rendezi az azt körülülelő textil (egy burka), és persze a kép közepén az, ami a fotó erejét adja: a címlapot átlyuggató éles, világoszöld szempár, benne rettegéssel vegyes kíváncsiság, az arckifejezés feszült, kemény, bizalmatlan, szóval pont olyan, amilyennek a (fehér) ember egy háborút megjárt, menekült közel-keleti kislányt képzel. Bár a képet annak idején is érte némi kritika, azóta kiderült: az a legkisebb baj vele, hogy kiszolgálja a nyugati sztereotípiákat.
A kép eredetileg egy 1985-ös National Geographic-címlapfotó volt, és egy pillanat alatt bejárta a világot, szerzőjét a fotóriporterek körében példátlanul híressé és sikeressé tette, a magazin pedig addig is csodálatos fotográfiákat közölt ugyan, de ezek után viszont végképp azokról lett híres. Az Afgán lány pedig hamarosan elszakadt a magazintól és könyvek, poszterek (és például McCurry azóta virágzó saját vállalkozása) jóvoltából művészi igényű printeken élt tovább.
McCurry fotóstúdiója 18 ezer dollárért árulja a nagyításokat, és volt nagy formátumú print, amely majdnem 180 ezer dollárért kelt el egy árverésen.
Ma is pont úgy ismerik, pont akkora kultusza van és pont annyi kezdő fotóst sarkall arra, hogy belevágjon a dokumentarista műfajokba (vagy nem fotóst sarkall arra, hogy fotózni kezdjen), mint annak idején. Magyarországon 2016-ban nyílt McCurry-kiállítás, aminek persze az Afgán lány volt az éke, maga a fotós is itt járt, amikor megnyitották, a tárlat pedig az év egyik legsikeresebbje volt, satöbbi, satöbbi.
Fotó: Neményi Márton
Egyvalaki volt csak, aki semmit sem profitált a képből és azt övező kultuszból, az Sharbat Gula. Így hívják az afgán lányt, bár ez nem derült ki az eredeti fotó köré írt 1985-ös riportból, csak 17 évvel később tudtuk meg, ki ő. Ami azt illeti, a riportból semmi sem derül ki róla. A képaláírásban mindössze annyi, áll, hogy „egy afgán menekült félelmeit” mutatja meg a metsző tekintet, a cikkben pedig annyi, hogy „a háború rettegését tükrözi” a szempár. A magazinnak nem állt szándékában bármi egyebet közölni „címlapsztárjáról”, mint azóta kiderült, azért, mert nem is tudott róla semmit. Ráadásul a cikkben szereplő mondat is szimpla hazugság volt: nem a háborútól, hanem a fotóstól való rettegés tükröződött ugyanis az akkor tíz éves Gula tekintetében.
Steve McCurry egy tévéstábbal 2002-ben megkereste a lányt. Nem volt egyszerű, mert semmit nem tudott róla, a nevét sem, de végül megtalálták: azóta családanya lett, de még mindig Pakisztánban élt menekültként. (Milliónyi honfitársával együtt oda menekült annak idején Afganisztán szovjet megszállása elől.) A kifejezetten hatásvadász riportban Gula alig szólal meg, bátyja, férje (akihez 13 évesen adták hozzá, bár a férj szerint már 16 volt) és egy fordítóként a stábnak segítő helyi újságíró beszéltek inkább. Gula ugyan mondott pár mondatot, de aztán magára is tekerte szilvaszínű burkáját és elvonult a sarokba. A cikk szerint életében nem volt egy boldog napja sem, írástudatlan maradt, beteges, és már csak a gyerekeinek akar tisztességes oktatást és sorsot. Még a korát sem tudták kideríteni, de azt azért beleszőtték, hogy McCurry őt fotózta le utoljára a hatalmas pakisztáni menekülttábor iskolájában, ahova azért tért be, mert hallotta a gyerekzsivajt. Gulat a sztori szerint némi unszolásra ugyan, de modellt állt neki, szégyenlős volt, de kedves, a fotós pedig álmában sem gondolta volna, hogy éppen e képe lesz híres. Ez tehát az Afgán lány születésének hivatalos és erősen romantizált sztorija, némi balladai homállyal.
Hogy valójában mi történt, azt pár hónapja bogarászta össze a netről, archív interjúkból és egyéb forrásokból Tony Northup fotós, egy népszerű, inkább a fotózás technikai oldaláról szóló YouTube-csatorna gazdája. Ahogy sokan mások, Northup is a National Geographic híres címlapjáról szembesültek (szó szerint) azzal, hogy mekkora ereje lehet egy jól eltalált képnek. A fiú még csak tizenegy éves volt, amikor az ajtajuk előtt landolt a magazin 1985-ös száma, rajta az afgán lánnyal, de már akkor érezte, hogy ezzel szeretne foglalkozni. A helyzet iróniája, hogy azért járt utána a történetnek, hogy ezzel tisztelegjen McCurry és munkássága előtt, az erről szóló videó azonban egészen más lett, mint ami eredetileg a szeme előtt lebegett.
Nem ezt a történetet akartam elmesélni.
Így kezdi, majd elmondja, mire jutott.
A National Geographic 1984-ben küldte ki McCurryt, hogy fotózza körbe a pakisztáni menekülthelyzetet a szovjet-afgán háború árnyékában. Valóban egy menekülttáborban találta meg a lányt, egy szedett-vedett iskolában, ahol a helyi szokások szerint csak lányokat tanítottak, és valóban feltűnt neki a metsző tekintet, teljesen érthető, hogy le szerette volna fotózni. Egyébként nem is látott belőle mást, csak a szemeit: Sharbat pastu és akkor már elmúlt nyolcéves, azaz burkát kellett hordania és szigorú szabályok szerint élnie: nem lehet egy fedél alatt férfival, ha az nem családtag, nem létesíthet szemkontaktust és végképp nem fedheti fel az arcát. McCurrynek erről mind tudnia kellett. Ennek ellenére fordítója segítségével megkérte tanárát, hogy szóljon a lánynak, hogy nézzen a kamerába, majd exponált.
A lány, aki percekkel azelőtt még vidáman nevetgélt a barátaival, már ekkor halálra rémült, a fotósnak azonban nem volt elég a szempár, az egész arcát látni akarta. Átkísérte a terem egyik falához, ahol jobb a háttér, és lágyabbak a fények, beállította a jól ismert modellpózba és lefotózta. Sharbat végig nagyon félt, hiszen egyszerre több szigorú szabályt megszegett (pontosabban megszegettek vele), de nem mert ellentmondani a felnőtteknek. Így született meg valójában az Afgán lány.
Northup kiszúrt egy érdekes részletet: a lány feje felett indokolatlanul sok hely van, a kép így a portréfotó hagyományai szerint szabálytalan. Szerinte ennek csak az lehet az oka, hogy McCurry már ott és akkor is címlapra szánta a fotót, azaz gondoskodott arról, hogy legyen helye a magazin címsávjának. (A fotós ugye korábban állította, hogy nem tudta, hogy sikeres kép lesz.)
Mint minden valamirevaló fotós, McCurry sem elégedett meg egy képpel, sorozatot szeretett volna, ám ahogy filmet cserélt, a halálra vált lány egyszerűen elszaladt. A fotós konstatálta, hogy ezzel a két képpel kell beérnie és továbbállt. Nem kérdezte meg a nevét, azt, hogy mit kell tudni a lányról, és végképp nem próbált engedélyt kérni az apjától (aki nagyon is élt a történet idején, Sharbat tehát nem volt árva, ahogy később elterjedt róla); talán azért, mert tudta, nem kapna. Attól viszont nem kellett tartania, hogy bajba kerül a morálisan legalábbis kérdéses húzásával: ha meg is jelentetik a képet, a többmilliós menekülttáborban valószínűleg senki sem járatja a National Geographicot, és ha mégis eljutna idáig a publikálás híre, a tábor lakóinak kisebb bajuk is nagyobb annál, mint hogy médiajogi és etikai ügyekben csatározzanak.
A történetet még súlyosabbá teszi, hogy McCurry – immár egy stábbal – kis túlzással az egészet megismételte, amikor 2002-ben megkereste az akkor már felnőtt nőt. Eleinte a stáb egy másik tagja, egy női fotográfus készített róla képeket, ez rendben is lett volna Gula részéről, de hát mégiscsak úgy az igazi, ha egy McCurry-fotót McCurry újráz. Újra falhoz állították (szó szerint és egy kicsit metaforikusan is), újra levetették az arca elől burkáját (ezúttal férje és nem tanára utasította) és újra lefényképezték akarata és hite ellenére. Sebaj, a lényeg, hogy a fotó elkészült, a két kép pedig működött egymás mellett.
Az már tényleg csak hab a tortán, hogy Gula ott szembesült azzal, hogy az évtizedekkel azelőtt készített kép nemcsak megjelent, hanem rögtön címlapfotó is lett, és azóta is a leghíresebb fotográfiák egyike. Még egyszer: egy olyan nőről van szó, akinek a hite tiltja, hogy megmutassa az arcát. Ezek után persze a pakisztáni közösségben is elterjedt, hogy az asszony valamiféle híresség, az élet így még nehezebb lett az afgán nő számára. Férje és legnagyobb lánya meghalt, őt pedig 2016-ban letartóztatták, mert hamis személyije volt (így tudott Pakisztánban maradni a háború sújtotta Afganisztán helyett), tizenöt napra börtönbe csukták, és visszatoloncolták szülőhazájába. A BBC-nek azt mondta, Pakisztánban már tisztességes, rendezett élete volt, és a fotó az oka mindennek. Afganisztánban szerencsére tárt karokkal várták, ráadásul azóta némi részesedést is kapott az arcmása után, amely milliókat hozott a fotósnak. Ebből Gula egy árvákat segítő civil szervezetet működtet.
Fotó: Muhammed Saime /Anadolu Agency/Getty Images
Steve McCurry azóta is a világ egyik legismertebb és legkeresettebb fotósa. Élénk, klasszikusan komponált, kontrasztos, festményszerű képei nem véletlenül közkedveltek: könnyen befogadhatók, a szó klasszikus értelmében szépek, úgy, hogy mindegyik egy-egy tipikus történetet mesél el egzotikus közösségekről, szegénységről, boldogságról és így tovább, vagy legalábbis könnyű beléjük látni a történetet. Kritikusai szerint éppen ez a baj a fotóival: festményszerű képeivel romantizálják a nyomort, szép, dicső, „nehéz, de tisztességes” helyzetként mutatják be, és ezzel normálisként, elfogadhatóként állítják be az elnyomást, a háborúkat, az igazságtalanságokat. McCurry ezzel együtt is kitartó, szorgalmas és termékeny fotós.
Talán a karma intézte, hogy éppen az idő tájt, amikor Sharbat Gulát kitoloncolták Pakisztánból, McCurry elég durva botrányba keveredett: egy olasz fotós egy kiállításán kiszúrta, hogy az egyik képét bizony photoshopolták, méghozzá nagyon bénán. A fotós közösség ráugrott a témára, és némi nyomozás után több olyan kép is felbukkant, amelyről McCurry stúdiója „oda nem illő” képi elemeket tüntetett el, például embereket, akik nem illettek a kompozícióba, a fotóriporter szakma szabályaiba márpedig az ilyesmi nem fér bele. McCurry azóta inkább „vizuális történetmesélőnek” hívja magát.