Miroslav Tichý (1926–2011) különös, magának való férfi volt, aki szinte egész hosszú élete során ki sem tette a lábát szülővárosából, a csehországi (vagyis jó ideig csehszlovákiai) Kyjovból. Illetve egyszer mégis megpróbálta, de az nem járt valami nagy sikerrel: az eredetileg festőnek készülő Tichý ugyanis 1945 és ’48 között a Prágai Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt, ám pont erre az időre esett a csehszlovákiai kommunista hatalomátvétel is, és a korábban inkább modernista női aktokat készítő fiatal festőnövendék gyomra nem nagyon vette be a rákényszerített új, szocialista művészeti stílust. Szóval Tichý otthagyta a főiskolát (vagy kirúgták), hazament Kyjovba a szüleihez, és azt tette, amit a hatalom által ellehetetlenített kelet-európai művészemberek ilyenkor tenni szoktak a huszadik században: sokat ivott, és lassan kezdett begolyózni.
A hatvanas évekre aztán ő lett az álmos csehszlovák kisváros ügyeletes deviánsa. Ekkor már hosszú, gondozatlan hajat és szakállat viselt, nagy ívben kerülte a rendes munkát, a szocialista ünnepségek idején pedig rendszerint a pszichiátrián vagy az elmegyógyintézetben tartózkodott, ahova azért záratta az államvédelmi hatóság, hogy ne nagyon legyen szem előtt. Merthogy szabadidejében (és ebből volt neki bőven) Tichý többnyire Kyjov utcáit járta, kezében egy teljesen lehetetlen külsejű, kábé háztartási hulladékból összeeszkábált fényképezőgéppel (amit pl. itt lehet közelebbről megnézni), és folyamatosan lesifotókat készített: kizárólag nőkről, sőt szinte kizárólag alulöltözött, miniszoknyás, nyári ruhás, bikiniben vagy éppen bikini nélkül strandoló nőkről.
Ez kétségkívül helytelen dolog (és ne is próbálja senki se utánozni!), ám Tichý elmosódott, roncsolt esztétikájú, nosztalgikus derengésbe burkolt, egyszerre brutálisan nyers és éteri szépségű fotói annyira egyediek, hogy most nem állunk neki moralizálni; ilyen az, amikor Julia Margaret Cameron viktoriánus portréköltészete találkozik a csehszlovák szocialista mindennapokkal egy kis kyjovi műteremben (amit egyébként 1972-ben aztán ki is sajátított az állam). Egy olyan korban, amikor amúgy is mindenki megfigyelt mindenkit.
Miroslav Tichý, a perverz kukkolás Renoirja bő húsz éven keresztül készítette számolatlanul – csupán a maga szórakoztatására – művészi lesifotóit, majd 1985-ben ismét a festészet felé fordult.
Miroslav Tichý és a híres fényképezőgép
Itt akár véget is érhetne a történet, azonban egy Svájcból visszatelepült volt gyermekkori barátja, bizonyos Roman Buxbaum felfedezte a fényképész elképesztő gyűjteményét, és a következő évtizedekben számos kiállítást rendezett a műveiből,amelynek köszönhetően Tichý neve lassan ismertté vált az elit nemzetközi művészvilágban. Az érintett persze utálta az egész felhajtást, és az sem különösebben hatotta meg, hogy képei súlyos euróezrekért cserélnek gazdát, New York-i kiállításáról pedig lelkes szavakkal emlékezett meg a rangos New York Times. Olyannyira nem, hogy rajongóit, tisztelőit és a kotnyeles újságírókat egy időben általában baltával zavarta el kyjovi portája elől – habár élete vége felé állítólag már egészen megszelídült. Mély életfilozófiáját talán az alábbi idézet tükrözi a legjobban:
Nem érdekel a festészet, nem érdekel a fotó, csak a sligovica és a sör érdekel […] Ha rátalálok egy képemre, rögtön eldobom, meg se nézem soha. Az emberek nem érdekelnek, csak az eredmény érdekelt: hogy jó-e a kép, vagy rossz. Azért tudtam megítélni, mert érdekelt, de ez ma már nincs így […] Minek nézegetitek ezt a sok hülye képet? […] Nem csináltam semmit életemben, és nem is fogok soha semmit csinálni […] Milyen hülyén hangzik már, hogy Tichy! Azt jelenti, csendes, de én nem vagyok az!
Forrás: Miltényi Tibor/phoo.hu
A képek forrása és még több kép: sandroesposito.wordpress.com
Kiemelt kép: Getty Images
További cikkeink a témában:
A nő, aki Artúr királyt és Charles Darwint is fotózta
Születésnapi képeslapra kívánkozó perverzió, kínzás és okkultizmus
A sztárok magyar fényképésze, aki maga is sztár volt