Az 1860-tól 1914-ig működő, párizsi székhelyű Le Tour du Monde (A világ körül) korának egyik legrangosabb utazási folyóirata volt, amely színes és szórakoztató útleírásokban mutatta be a frankofón közönségnek a világ távoli (és kevésbé távoli) szegleteit, Dél-Afrikától Albániáig és New Orleans-tól Jakutföldig. Jó hír, hogy Magyarország, vagy ha úgy jobban tetszik, a Magyar Királyság igen hamar sorra került: ugyanis már 1861-ben – a nevezetes országgyűlés idején – hazánkba látogatott az újság egyik szerzője, a romantikus nevű Dieudonne Lancelot, aki nem csak professzionális utazó volt, hanem elsőrangú illusztrátor is, így beszámolója mellé csodás, saját készítésű táj- és életképet mellkelt. Monsieur Lancelot – ezt talán mondanunk sem kell – természetesen el volt ragadtatva a látottaktól; mindenekelőtt a világvárosi nyüzsgéstől hangos pesti rakparttól, a pezsgő kávéházi kultúrától, a takaros utcáktól és a pazar ruhakölteményekben korzózó hölgyektől. Ilyen egy igazi multikulti mennyország!
„Gőzösünk a Lánchid, ezen valóban monumentális híd közelében kötött ki. Ritkán láttam élénkebb jelenetet, mint itt. A számtalan teherszállító hajó, melyekbe be- és kirakodnak; a megérkező és elinduló gőzösök; az utasokat elszállító, vagy azokra váró kocsik; a mindenféle nyelven kiáltozó vendéglői szolgák ; a hordárok, a vásárra jött parasztok s a sétálók serege valóságos hullámzó tengert képez. A Dunapart házsorában számos a díszes vendéglő és kávéház s mindezek valóban szép épületek, melyekben egyaránt beszélnek franciául, angolul, németül, olaszul és magyarul. Itt a vendéglők belseje meglepő fényűzést tanúsít; az éttermek ragyogók s fák és virágokkal telt udvarokra nyílnak; a lépcsőzetek szélesek; mindenfelé faragványokat, a falakon tükröket, a mennyezeteken festményeket láthatni. A vasutak a vendéglőket palotákká változtatták. Pest utcáinak szépségét, tágas téréit és ragyogó boltjait méltán dicsérhetem. E pillanatban azonban a hemzsegő, az élénk, éles arckifejezésű, festői öltözetű tömeg szemléletébe vagyok elmerülve.
A nők maguktartása élénk s határozott s tekintetük s járásukban valami lovagias van, ami Vernon Dianához teszi őket hasonlóvá; de ezt részben magyar öltözetük okozza, mely a szép nyakon csipkézetben összevont s a kar felső részén összeszorított, csipkében lehulló ingvállból, zsinóros, ezüstcsatos fűző derékból, — mely felséges termetüket előtünteti— és bő szoknyából áll. Vállukon selyemből vagy velúrból készült mente s fejükön a tollakkal feldíszesített ismeretes magyar kalap nyugszik. Rám nézve, ki Párizsból szöktem ide s ki szeretettel viseltetem a festői iránt, mi sem lehet vonzóbb, mint az a látvány, mely Pest utcáin tárul elém.“
Dieudonne Lancelot: Buda és Pest (forrás: getty images)
Lancelot persze nem csak a pesti utcákon való céltalan őgyelgéssel, illetve ragyogó kirakatok és a még ragyogóbb szépasszonyok bámulásával töltötte az időt: megtekintette az Országgyűlés termét, röviden felvázolta a politikai viszonyokat, írt Telekiről, Széchenyiről, Deákról, a forradalomról, Petőfiről, a magyar- és a cigányzenéről, a magyar táncokról, valamint ellátogatott az alföldi rónaságra (ahol még a parasztok is igazi úriemberek), és mellesleg igen figyelemre méltó nemzetkarakterológiai megfigyeléseket tett.
„Pest utcáin járkálván, máskor meg a puszták azon lakosaival találkoztam, kikben eredetük jellege teljes tisztaságában megmaradt. Ezeket könnyen felismerhetni tétovázó járásukról s ide-oda tévelygő pillantásaikról, ,Omnia circumspectantes, tanquam ignota’ mint Tacitus mondja a caledóniaiakról. A magyar, még az egyszerű paraszt is gentlemannek látszik; földjét szívesen megmunkálja, azonban a tisztátalan dologtól irtózik, nem henyeségből, de büszkeségből, s ez a büszkeség a magyarnak egyik vétke. Pesten jelenleg is mintegy hét-nyolcezer kőműves s egyéb építkezési munkás dolgozik, de ezek közt alig találhatsz magyarra; ezen munkások legnagyobb része tót.“
Dieudonne Lancelot: Magyar parasztok nótázás közben (forrás: getty images)
Lancelot megnézte a legendás Komló-kertet is, ahol a nemzeti dalokat éneklő, bortól szabadságvágytól felhevült ifjak és a komoly képpel politizáló idősebb urak társaságában olyan autentikus sírva vigadásban és magyar virtus-túladagolásban volt része, mint még soha életében. A hangulatra jellemző, hogy a jelenlévők állítólag rendszeresen ilyesféle költői felkiáltásokban törtek ki:
„Magyarok istene! Nem kívánjuk, hogy minket segíts, de ne segítsd ellenségeinket se !“
„Boldog az, aki borral és szerelemben élhet, s a hazáért halhat meg!“
„Ha meghalok, illesd csókoddal ajkaimat, szép szabadság!“
Így mulat a magyar. Anélkül, hogy azon ocsmány, buta és vad részegségbe süllyedne, mely némely népnek sajátsága. A magyar borozás közben sajátságos jellegű, föllelkesült állapotba jut, mondhatnám, hogy az álomlátás bizonyos állapotába, melynek tartalma alatt dalokat s meglepő beszédeket rögtönöz. Ily percekben szokott a magyar félrevonulni a cigánnyal, s ha ez eltalálja nótáját, mely rezgésbe hozza lelke legtitkosabb húrjait, akkor uralkodik fölötte. Míg kiabál és izeg-mozog a magyar, addig a cigány alázatos és kedvkereső, de a mint észreveszi, hogy nótájára mélyen figyelnek, azonnal elkezd szeme ragyogni, mert érzi, hogy most már hallgatóinak nemcsak lelkén, de erszényén is uralkodik.
A Komló-kert a fővárosban, a Gránátos utcában (most Városháza utca), a megyeházzal szemben fedett, tágas udvari kerthelyiség volt, gyülekező helye művészeknek, íróknak, politikusoknak. Elfért benne 600 ember.Egy ideig német színészek működtek itt, majd Jókai tanácsára Balogh István, a Nemzeti Színház nyugdíjas tagjának közbenjárásával magyar színészeket léptettek itt fel. 1864 július 14-én Lisznyai Kálmán és Vachot Imre támogatásával itt alakult meg az első magyar dalostársulat, mely dalokkal, pár jelenetekkel, monológokkal és hazafias szavalatokkal szórakoztatta a közönséget. Ez időben itt működött: Szörényi Julia, Bakonyi István, Keleti Hermin, Reményi Lujza, Erdélyi Janka, Hunyadi Emma, Balogh Etel és Laura, Uj- váry Alajos, Berky Gyula karmester, Szűcs Lajos, Várady Ferenc, ez utóbbiak 1865 novemberében átvették a mulató igazgatását. A belépődíj 30 kr. volt. A németeket csakhamar sikerült kiszorítani. Később, a 70-es években, Bakonyi társulata működött ott. A Komló-kert 1875-ben zárult be.
Dieudonne Lancelot: A Nemzeti Múzeum (forrás: getty images)
A Nemzeti Színház előadása – főszerepben a reformkor egyik legnagyobb magyar férfiszínészével, Petőfi egykori barátjával, az ekkor már erősen középkorú Egressy Gáborral – is elnyerte tetszését, akárcsak a magyar irodalmi nyelv.
„Bárha Egressy már fáradt és öregszik, híréhez méltónak találtam őt. Indulatában, szenvedélyeiben félelmetes s maszkírozása tragikus, elragadó hatású. A magyar nyelv mint irodalmi nyelv erélyes, képekben gazdag s igen bő, míg beszélve sok benne a nyers, a torok hang, melyeket mintha csak az arabstól kölcsönzött volna, míg más helyütt a gyöngéd kedves hangsúlyozás és kiejtés az olasz beszédet juttatja eszünkbe.“
Azonban Monsieur Lancelot, ez a kényes ízlésű országkritikus a korabeli historizáló, vagy csúnyább szóval: eklektikus építészeti törekvésektől már korántsem volt annyira lenyűgözve:
„Pesten kevés emlékre akadtam, azonban a házak itt tágasak és kényelmesek. A magyar vendégszerető s azért térre van szüksége. Azonban fájdalommal tapasztalom, hogy az újabb épületeket itt is azon utálatos góth-alcazar stílben építik, mely Németországban s egyebütt annyira divatban van. Megmutatták nekem az akadémia palotája egyik tervét, mely szintén ezen új ódon stílben van tartva, mely stíl korunkban anakronizmus és abszurditás egyszersmind.“
Egy titokzatos magyar festő (és talán költő), akinek sajnos nem derül ki a neve, ugyancsak osztozott a francia utazó észrevételeiben, és olyan romantikus hevülettől hajtott szónoklatot vágott ki, mintha csak a Bánk Bánban óhajtana szerepelni:
Egy festő, akit költőnek is gyanítok, így szólt hozzám: „Magyarországnak és Pestnek, hol kék az ég, hol szépek az asszonyok, hol a férfiak tele vannak nemes lelkesedéssel és újraalkotási vággyal, oly építkezés szükséges, mely mindenhová engedjen világosságot és szabad léget ömleni. Tudományosságunk és országgyűléseink palotáiban helynek kell lenni mindenki számára! Mi azok fiai vagyunk, kik a középkor és szabadság idején a Rákos-téren, isten színe előtt, egyik kezüket kardjukon, a másikat szívükön tartva, maguk közül a legméltóbbat választották királyul! Meg vagyunk fogyva bár, de törve nem! Ifjúságunknak, mely annyira vágyik a tudományok után; népünknek, mely annyira óhajtja a szabadságot s mely erre oly méltó; költőinknek, kikben ég a lelkesedés, — antik fórumokra, oszlopsoros csarnokokra, széles portikusokra és szószékekre lesz szükségük, s mindezekfölött egy Pantheonra a nagy honfiak számára. De ezen szűk, nyomorúságos, hűbéri, félig kaszárnya, félig zárdaszerű építészet, mely a kasztokat és szabadalmazott osztályokat önként eszünkbe juttatja, melyet az emberi ész elvet, — ezen építészet a rabszolgaság építészete.“
Dieudonne Lancelot: Szállítás a Dunán (forrás: getty images)
Sajnos a mi szép Budánk sem nyűgözte le Lancelot urat; mint írja, inkább emlékezeti egy erődre, semmint egy fővárosra.
„Buda végre magyarrá lett, vagyis inkább osztrákká. Ez a hivatalos főváros s a kormányzó székhelye. Ez széke a közigazgatásnak s a hadseregnek s gellérthegyi vára uralkodik Pest fölött. Ötvenötezer lakosa nagyon keveset foglalkozik kereskedéssel, de van tágas fegyvertára és jeles kaszárnyái. Buda inkább hasonlít erődhöz, mint fővároshoz. Utcáin alig találkozhatni mással, mint katonák és őrjáratokkal. Mindazáltal meg kell jegyeznem, hogy van itt néhány régi templom is, többek közt a székes templom, mely hajdan török mecset volt, s néhány elég szép palota; de a paloták és templomok nagyon közel szomszédságban vannak az erődhöz s úgy néznek ki, mintha fraternizálnának azzal.“
Szóval, nekem úgy tetszik, hogy Buda nagyon kellemetlen tartózkodási hely, s ezen nézetben nem vagyok egyedül, mert míg Pestet naponként száz meg száz idegen látogatja meg, Budán egyetleneggyel sem találkoztam.
Fürdőink s egyéb népszerű turistalátványosságaink ismertetése után végül szól a Nemzeti Múzeumról is:
„Bárha előre mondták, hogy Párisból jővén, kevés érdekest fogok ott találni, mindazáltal meglátogattam a múzeumot is, s ami a festészetet illeti, itt valóban semmi figyelemre méltóbbat nem találtam, mert az itt levő történeti és arcképek nagyon helyi érdekűek, s azon képek, melyeket az olasz iskolából eredőknek állítanak, igen-igen gyöngék. Azonban van a múzeumnak igen gazdag érem- és pénzgyűjteménye, vannak római régiségei, számos történeti fegyvere s számtalan ódon ékszere. Azt mondják, hogy ilyeneknek készítésében Buda hajdan jeleskedett.
„Midőn fölemlítém, mennyire szegény a pesti múzeum képekben, ezzel egyszersmind nem mondtam ítéletet a jelenkori magyar festészetre. Meglátogattam Pesten több festő műtermét s mondhatom, hogy ezek közül nem egy tanúskodik erős individualitás, nagy figyelő tehetség s olasz könnyedségről. A jelenkori magyar festészet több mint ígéret a jövőre s én meg vagyok róla győződve, hogy nemsokára fog létezni egy külön magyar festészeti iskola is.“
forrás: Hazánk s a külföld (1865)
További külföldi vélemények Magyarországról:
- “Budapest gyönyörű, de én Szentendrén hagytam a szívemet” – Külföldiek véleménye a fővárosról
- Egy útikönyv szerint a magyarok lusták, szeretnek táncolni és nyomorúságos fakunyhókban húzzák meg magukat
- Ezekért vannak oda Budapesten a külföldi turisták