Ahogy azt – Esterházy Pétert segítségül hívva – már egy korábbi cikkünkben is megállapítottuk, egy meztelen női fenék, avagy segg néha csupán önmagát jelenti, néha meg annál sokkal-sokkal többet; de akárhogy is, mindig jó, ha akad egy a közelben. A pucér női segg ugyanis már egy jó ideje a nyugati – vagy úgy általában: az egyetemes emberi – civilizáció egyik legszilárdabb tartóoszlopának számít – ehhez képest viszont meglepő, hogy a képzőművészetben, illetve azon belül is a festészetben hosszú ideig milyen méltatlanul kevés figyelem irányult rá.
Noha mondjuk a reneszánsz művészetben már egyáltalán nem volt hiány meztelenségben, valamint különféle erotikus és kihívó pózokban megfestett nőalakokban, pőre seggeket főleg a férfiak villantottak, de ők sem vitték túlzásba. Azért szerencsére akadtak kivételek: például Raffaello Három Gráciáján, Hans Baldung Grien Két boszorkányán vagy Tiziano, az Ovidius-féle Átváltozások által inspirált Vénusz és Adoniszán tényleg hangsúlyos és kifogástalan meztelen női fenekeket láthatunk, hogy hírhedt – és a katolikus egyház által részben meg is semmisített – De omnibus Veneris Schematibus című pornóképsorozatról már ne is beszéljünk, mert azon aztán tényleg minden premier plánban látszik.
Raffaello: A három grácia (1505)
Azonban igazi nagy seggfordulatra egészen a 17. századig, azaz a barokkig kellett várni: a sajnálatosan keveset emlegetett manierista festőnő (végre egy festőnő!), Lavinia Fontana már 1613-ban előkészítette a terepet a csodás Öltözködő Minervájával, majd jött Velázquez halhatatlan remekműve, a Vénusz tükörrel (amely lehetséges, hogy pont a spanyol katolikus szemérmesség miatt mutatta hátulról a titokzatos modellt), valamint ekkor tűnt fel a színen a flamand fenékpápa, a gyöngyházfényű dús valagak legnagyobb mestere, Peter Paul Rubens, aki gyakorlatilag egymaga vezényelte le az egész paradigmaváltást, és akinél többet azóta sem tett senki a ruhátlan női fenekek népszerűsítéséért. Ha nem is azonnal, de a 18. században már tényleg beköszöntött a festészetben a seggkorszak, amely tulajdonképpen a mai napig kitart (természetesen nem csak a női, hanem a férfiülepek is megkapták végre a megérdemelt rivaldafényt, de ez másik összeállítás témája lehetne).
Rubens: Vénusz a tükör előtt (1615)
A műfaj legnagyobbja talán a rokokó szépasszonyok avatott megörökítője, François Boucher volt, aki elsősorban (de nem kizárólag!) a buja, romlott és elbűvölő Odaliszk-festményei miatt kívánkozik a képzeletbeli fenékpanteonba, de az ő művein túl is számos remek hátsó született a korszakban; mint például Martin van Meytens elöről és hátulról is megcsodálható Térdeplő apácája, amely nem csak meglepően kihívó és pornográf, hanem rendkívül vicces is.
Boucher: Barna Odaliszk (1745)
Martin van Meyten: Térdeplő apáca (1731)
A 19. században pedig már tényleg mindenhonnan csupasz, és jobbára tökéletesre szabott női fenekek jönnek szembe, ha akarjuk, ha nem: a romantikától a realizmusig, az akadémizmustól az impresszionizmusig, a preraffaelitáktól az orientalista fantáziákig, és tovább. Így a huszadik századra ráfordulva bátran kijelenthetjük, hogy a női segg kiütéses győzelmet aratott, ráadásul az elmúlt bő száz évben minden korábbinál változatosabb színekben, formákban és méretekben tárul elénk, amiért nem lehetünk elég hálásak.
Ennek örömére galériába is rendeztük a kedvenc fenekeinket – természetesen a teljesség igénye nélkül:
Hans Baldung Grien: Két boszorkány (1523)
Tiziano: Vénusz és Adonisz (1554)
Lavinia Fontana: Öltözködő Minerva (1613)
Velázquez: Vénusz a tükörrel (kb. 1651)
Luca Giordano: Lukrécia megerőszakolása (1663)
Charles-André van Loo: Najád (18. század)
Jean-Auguste-Dominique Ingres: A nagy Odaliszk (1814)
Jacques-Louis David: Vénusz lefegyverzi Marsot (1824)
Eugène Delacroix: I. Lajos orléans-i herceg felfedi szeretőjét (1825)
CW Eckersberg: Akt tükör előtt (1841)
Paul-Jacques-Aimé Baudry: A gyöngy és a hullám (1862)
Hans Thoma: Csontokon és koponyákon taposol a homokban (1877)
William-Adolphe Bouguereau: Nymphaeum (1878)
Szinyei Merse Pál: A pacsirta (1882)
Félix Vallotton: Fenék (tanulmány) (1884)
Jean-Léon Gérôme: Római rabszolgapiac (1884)
Anders Zorn: Az első fürdés (1888)
Nyikolaj Bodarevszkij: Meztelen modell a műteremben (19. század vége)
Paul Gauguin: Ondine (1889)
Léon Bonnat: Idill (1890)
Pierre-Auguste Renoir: Meztelen fürdőző (1890)
John Singer Sargent: Meztelen egyiptomi lány (1891)
Paul Ranson: A kék szoba (1891)
Guillaume Dubufe: Diána (1893)
Émile-Louis Foubert: Meztelen nő a tónál (1894)
Edvard Munch: A nő és a szív (1896)
John Macallan Swan: Szirének (1896)
Vaszary János: Álló akt (1900)
Ernest Bieler: Akt csengővel (századforduló környéke)
Eduard Kasparides: Telihold (1900)
Jean-Jacques Henner: Fekvő akt (1900)
Auguste Rodin: Este (1900)
Joaquín Sorolla: Női akt (1902)
Félix Vallotton: Fürdőző egy sziklán (1910)
Dame Laura Knight: Önarckép egy modellel (1913)
Vlaho Bukovac: Tükör előtt (1914)
Egon Schiele: Vetkőző nő (1914)
Ignatyij Nyivinszkij: Akt tükör előtt (1917)
Leon Kroll: Akt hátulról (1919)
Pierre Bonnard: Fürdőző nő hátulról (1919)
Émile Friant: Akt hátulról (1923)
Korb Erzsébet: Kinyilatkoztatás (1923)
Gerda Wegener: Lily, forró nyár (1924)
Janet Cumbrae-Stewart: A szőkeség (1925)
Christopher R. W. Nevinson: Műterem a Montparnasse-on (1926)
Octave Denis Victor Guillonnet:Fiatal női akt a kertben (1926)
Nicolae Tonitza: Fekvő akt (20-as, 30-as évek)
Rudolf Kremlička: Hétvége (1931)
Salvador Dalí: Fiatal szűz, akit meggyaláz saját szűzessége (1954)
Leonor Fini: Botanikai lecke (1974)
És ha még nem volt elég a pucérkodásból:
- Legszívesebben meztelen nimfák képeivel tapétáznánk ki a lakást
- Ezeket a köztéri szobrokat igazán kár lenne ledönteni!
- Bő termést hozott a középkori péniszfa – szokatlan művek a reneszánsz éveiből
képek forrása: Wikipedia