1901 csendes és eseménytelen nyarán egy vadregényes szerelmi botrány tartotta izgalomban az országot. A Bácskában jó összeköttetésekkel és komoly befolyással bíró Kamjonkai-Szemző család ifjú sarja, az alig húszéves Gyula előbb elcsábította, majd több sikertelen házassági ajánlat után egyszerűen megszöktette a megye legmódosabb földbirtokosának, Ungár Lajosnak Piroska nevű lányát, aki a romantikus leányszöktetések szép hagyományaihoz hűen állítólag papucsban és pongyolában hagyta ott a szülői házat az éjszaka közepén.
A fiatalok egészen Bécsig jutottak, ahol aztán Ungár emberei végül beérték őket, és hazahozták Piroskát, de hogy a botrány ne gyűrűzzön tovább, és talán azért is, hogy lánya kedvére tegyen, a szigorú apa végül nagy nehezen beadta a derekát, és rábólintott a házasságra. Az esetet fantasztikus szenzációként tálalták a lapok, többek közt egy Ady Endre nevű fiatal, feltörekvő újságíró, a Nagyváradi Napló munkatársa is beszámolt róla. Utóbbi Ungár Lajost úgy jellemezte, mint “kemény, bácskai zsidót”, aki “mellékesen milliomos, s egy szép lány apja”, és aki a vőlegény rokonságával ellentmondást nem tűrően közölte, hogy millióival nem hajlandó “restaurálni a dzsentrit” (bár ez az utóbbi kijelentés kissé elhamarkodottnak bizonyult).
Az ügynek egyébként van egy ennél sokkal fontosabb irodalmi vonatkozása is, hiszen Szemző Gyula és Ungár Piroska liezonja szolgált mintául Mikszáth Kálmánnak a hozományvadász Noszty fiú és a könnyen kompromittálható Tóth Mari esetének megírásához. Noha ilyen bravúros antré után ifj. Szemző Gyulának már eleve bérelt helye lenne a századfordulós magyar társasági élet legnagyobb arszlánjai, illetve a legérdekesebb hazai irodalmi kuriózumok között, a nagyra törő ifjú szerencsére nem állt meg ezen a ponton. Az ő igazi története ott kezdődik, ahol Mikszáth könyve véget ér.
A dzsentri, akinek 4000 nője volt…
Hosszú, hajmeresztő fordulatokban, valamint mértéktelen szexben, erőszakban és káoszban egyaránt gazdag élete során Szemző Gyula ragyogó tehetséggel ötvözte a huszadik század első felének megannyi emlékezetes regény- vagy filmalakját: a ceruzabajszú, aranyifjú ponyvahőst, a nagybőgőbe ugró dzsentrit, a brutális, de mindig kifogástalan öltönyben mutatkozó gengsztert, a saját (és mások) pénzét vakmerően kockáztató kapitalistát és a félfeudális kényúrt. De talán egy háború alatti Batman-képregény gonosztevőjeként sem vallott volna szégyent. Személyéről már életében valóságos legendák keringtek, melyek egy részét alighanem saját maga terjesztette.
Jellemző, hogy élete delén erotikus regényt íratott gáláns kalandjairól, amely a sokat ígérő 4000 nője volt címet kapta – így kell stílusosan apró zárójelbe tenni a nagy francia emlékiratírók teljes életművét! Megszámlálhatatlan rendőrségi és bírósági ügye mellett Szemzőnek volt vagy huszonöt kard- és tíz pisztolypárbaja, javíthatatlan krakélerként pedig előszeretettel kötekedett és pofozkodott nyilvános helyeken, de az efféle ügyes-bajos dolgait azért jobban szerette inkább az embereivel elintéztetni. Olyan rendszerességgel verette össze a tyúkszemére lépő kellemetlenkedő alakokat, hogy abból kijött volna egy másik, nem kevésbé olvasmányos regény is. Saját bevallása szerint négyévesen szép hosszú Virginia szivarokat szívott, később pedig olyan szenvedélyesen rajongott a hófehér cérna- és glaszékesztyűkért, hogy az év minden napjára, sőt, talán minden fontosabb élethelyzetre tartott egy párat.
Legendás kesztyűi nélkül sem a blattot, sem az útjába kerülő szerencsétlen bolondokat nem volt hajlandó verni.
Az még egészen hétköznapi, hogy gyémántokat tartott a ruhájába varrva, hogy illegális kaszinókat üzemeltetett, hogy kokaint, egyiptomi cigarettát, selymet és piperecikkeket csempészett Bécsből Budapestre és Budapestről Bécsbe (később egyébként mindkét városból kiutasították), vagy hogy lakásán mindig két 12-es kaliberű, ötlövetű automata Browning vadászfegyvert tartott csőre töltve, ám akadtak ennél vadabb és szürreálisabb történetek is.
Beszélték, hogy élve eltemette egyik zabigyerekét, hogy készíttetett valami szerkezetet, amit emberi ürülékkel és vegyszerrel töltött meg, hogy verőlegényei szembefröcskölhessék vele a kiszemelt áldozatot, illetve azt is, hogy
egyszer elcsábította egy világhírű osztrák tenor feleségét, akinek egy egész kastélyt bérelt ki, az egyik szobába pedig beköltöztetett egy drága fejőstehenet – merthogy az asszony igen szerette a friss a tejet.
Nem könnyű kibogozni tehát, hogy káprázatos és viszolyogtató karrierje során pontosan mit csinált és mit nem csinált Szemző Gyula, számba venni minden neki tulajdonított stiklit, bűntényt és rémtettet pedig pláne lehetetlen feladat, de néhányat talán érdemes felvillantani.
A bajai főispán kengurulevese
Családi kapcsolatainak és az öreg Ungár pénzének köszönhetően a mindössze négy elemit végzett fiatal Szemző már egészen korán, a tízes évek elején komoly tényező lett Bácskában; főispánná nevezték ki Baján. Bár tisztségviselői karrierje alig néhány évig tartott, a “nyugalmazott főispán” állandó jelzője élete végéig elkísérte a sajtóban, és ő is előszeretettel hivatkozott így magára. A zavarosban halászás, a korrupció, a nők hajkurászása és az egyéb lovagias ügyek mellett egyik legemlékezetesebb főispáni alakítása az volt, mikor a tanítót, aki Szemző határozott utasítása ellenére sem adott jó bizonyítványt egyik hűséges embere fiának, tyúkólba záratta, kitette a napra, és azzal az indokkal, hogy tífuszos, senkit nem engedett a közelébe, hiába vergődött és ordítozott a férfi két teljes napon keresztül étlen-szomjan.
Egy másik alkalommal egy budapesti napilapban hirdetést adott fel, amelyben egy vagyonos kolozsvári cukorgyáros keresett tiszta múltú lányt könyvelőnek. A jelentkezőt, egy fiatal kassai lányt duboka-pusztai birtokára vitte, ahol hat hétig szórakozott vele, és miután ráunt, harminc korona útiköltséget nyomott a kezébe, majd kidobta. Egy szegedi napilap II. Rózsa Sándor – főispán címmel közölt kevéssé hízelgő portrét róla, amelyben mint a bácskai puszták haramiáját mutatták be a főispánt, de ennek sem lett komolyabb következménye. Az első világháború elején néha önkéntesi egyenruhában parádézott, de persze esze ágában sem volt bevonulni; inkább a háború miatt magukra maradt asszonyokat vigasztalta, drágaköveket vásárolt, ingatlanokkal spekulált, és a világégés közben is kengurufarok- és teknősbékalevest vacsorázott otthon.
Piroskával való házassága sem volt ideálisnak mondható. Szemzőné, akivel a nevezetes lányszöktetés és a mézeshetek elmúltával ridegen és elutasítóan bánt, engedély nélkül be sem léphetett férje lakrészébe, ami érthető, hiszen a volt főispán a hírek szerint valóságos bacchanáliákat tartott a zombori rezidenciáján. Bácskában úgy mondták, hogy “Szemző felosztotta háremeit, de áttelepítette a családi házba”. Puci becenevű fia pedig egyenesen rettegett az apjától.
A hízásra hajlamos legifjabb Szemzőt rendszeresen mérlegre állította, és ha az többet mutatott, mint 85 kiló, akkor így korholta:
Kérem, Puci, maga most nyolcvankilenc kiló. Maga disznó. Szóval zabál? Négy napra bezárom, nem eszik, nem iszik. Vonuljon a szobájába!
Puci később, a harmincas években Dél-Amerikába szökött az atyai gondoskodás elől, ott lett előbb pincér, majd jogi szaktekintély, illetve a negyvenes évekre konkrétan 145 kiló.Piroska már kevésbé volt szerencsés: férje egy ízben el is vált tőle, majd amikor valami gyanús ingatlanügyhöz újra szüksége volt az Ungár-féle milliókra, gond nélkül visszacsábította. Az asszony évtizedekkel később tönkrement, pengős kölcsönöket kunyerált az utcán, majd egy súlyos betegség után meg is halt. Férje persze nem ment el a temetésére.
A kíméletlen bosszúálló
Szemző Gyula semmiféle vélt vagy valós sérelmet nem hagyott megtorlatlanul, ügyeit pedig mindig határtalan kreativitással és nagyvilági gavallériával intézte. Ha pedig az kellett, tudott ő türelmes is lenni; úgy tartotta, hogy a “bosszú és a kaviár hidegen jó”.
Egyszer egy Kreuzig nevű bécsi nyúlkereskedővel támadt valami jelentéktelen üzleti vitája, akit dobokai birtokára invitált, hogy rendezzék a nézeteltérést, ami aztán valóban pompásan sikerült: az illető nyúlkereskedőt tíz teljes napra bezáratta a vendégszobába, miközben ő Budapesten mulatott a kaszinóban. Egyik bosszantó hitelezője hasonlóképpen járt. Meghívta a kastélyába, meztelenre vetkőztette az ebédlőben, és így elnökölt felette az intézője társaságában, majd egy hétre rázárta a vendégszoba ajtaját.
Bevett eljárásnak számított, hogy amikor valami okvetetlenkedő újságírók rosszat találtak írni róla (ami gyakran megesett), rájuk küldte az embereit, akik lefogták a szemtelen firkászokat, és a nyílt utcán emberi (vagy állati) ürüléket tömtek a szájukba. A legnagyobb port talán a majd egy teljes évtizedig húzódó 1921-es Léderer-botrány verte fel. Egy szerencsétlen balek, a dúsgazdag bécsi Léderer szeszgyáros fia nem törlesztette megfelelő ütemben a kártyaadósságát, így Szemző előbb nyilvánosan sértegette és felpofozta a fiút egy pesti szórakozóhelyen. “Sie Schweinehund!” – mennydörögte a halálra rémült, vézna fiatalembernek a majd’ kétméteres, robusztus testalkatú Szemző, majd felküldte két verőemberét Bécsbe, hogy robbantsák fel pokolgéppel a Léderer-palotát.
A merényletben a szakácsnőn kívül senki nem sérült meg, de ez sem lombozta le a volt főispánt. Egy korabeli lap beszámolója szerint “Szemző valóságos kémszervezetet létesített, amely állandóan megfigyelte, hogy Lédererék mikor távoznak el Bécsből. Ily módon aztán Szemző emberei mindenhová követték Lédereréket, akiket hol Csehországban, hol Győrben, hol pedig Budapesten inzultáltak. De még Bécsben is megverték egyszer őket, még pedig oly módon, hogy a Sacher-szálló éttermében, Szemző egyik bérence, egy Szirti nevezetű, állítólagos török, megpofozta Lédereréket. Ugyanezt cselekedték Lédererékkel akkor, amikor ezek Pesten, a Royal-szállóban tartózkodtak.”
Ekkoriban meglehetősen sűrűn cikkeztek róla a lapok. Rendszeresen tárgyalták, hogy temérdek szabadidejében éppen kit és milyen célszerszámmal vert vagy veretett össze – Marschalko Teofil olimpikon és sporthírlapíró fején például a sétapálcáját törte darabokra –; hogy budapesti lakásaiban illegális kaszinókat üzemeltetett; hogy kibérelt egy egész vasúti kocsit és egy komplett cigányzenekart, hogy a hangszerekben magyar koronát csempészhessen Bécsbe; és különösen kéjes örömmel cikkeztek arról a kínos esetről, mely szerint egyik szeretőjétől, Lábass Juci színésznőtől a szakítás után visszakövetelte az ajándékait. Hogy pontosan mennyi pénze volt, az soha nem lehetett pontosan tudni, mindenesetre drága autógyűjteménye, pompás lovai, rejtélyes trezorokban tárolt gyémántjai, hatalmas kártyanyereményei és ragyogó gazdaságai alighanem mindenkinek megmozgatták a fantáziáját.
A joviális vendéglős
Nem mindennapi lendülete egészen a húszas évek végéig kitartott, aztán fogyni kezdett körülötte a levegő. Sorozatos botrányai megtépázták hírnevét és tekintélyét, előkelőbb ismerősei pedig nem mindig fogadták olyan nagy örömmel a köszönését. Kicsit sok lett már Szemző Gyulából, lássuk be, joggal. Ezután a korábban szinte kizárólag a Bácska–Budapest–Bécs vonalon mozgó volt főispán egy merész váltással ezúttal nem lőtt le vagy robbantott fel senkit, hanem magyaros-cigányzenés-borjúpörköltes vendéglőt nyitott Berlinben, Antwerpenben, Ostendében, majd Párizsban (igaz, tulajdonosként különféle strómanjai voltak bejelentve, de akkor is), és felettébb sikeresnek bizonyult az új munkakörben.
A Színházi Élet 1931-es riportjában már joviális, jókedvűen anekdotázó falusi vendéglősként kedélyeskedik az egykori rettegett főispán: “Eljöttem Párizsba, kihozattam a Horváth Feri bandáját, és most kocsmároskodom. Látja, kérem, finom kis hely és olcsó árak, jó koszt, meg jó muzsika. A vendégeim franciák, angolok, olaszok, németek, meg magyarok, persze. A legnagyobb boldogságom, ha látom, hogy a vendégeim megelégedettek. Hát kérem, ez az egész. Így lettem én főispánból kocsmáros.”
Állítólag a Léderer-fiú is betévedt egyszer a párizsi kocsmába valami frissen megismert barátnőjével: “Ő nem tudta, hogy én vagyok itt a gazda, eljött gyanútlanul, de mikor belépett az ajtón és meglátott engem, azt hitte, hogy a nő kelepcébe csalta. Mint jó kocsmáros, üdvözöltem a vendégemet, együtt töltöttük az estét és kibékültünk.”
Minden jó, ha a vége jó! Nagyjából ekkoriban történt, hogy a világhírű Korda Sándor legújabb filmjéhez, az Osztrigás Micihez Szemző Gyula néhány “remek békebeli pesti történettel” járult hozzá. Remélhetőleg egyikben sem tömtek szart senki szájába…
Végül mégsem egészen úgy alakultak a dolgai, ahogy tervezte. Párizsi vendéglője csődbe ment – a hírek szerint a pénztárosa sikkasztott –, ő pedig visszatért Budapestre, folytatta a rulettet, és újra beszállt pár bakkaraklubba pénzestársnak, de nem sokáig élvezhette a pesti éjszakai életet, mert a II. világháború elején kiutasították a fővárosból.
Vidéken húzta meg magát egy rokonánál, és csak az ötvenes évek elején tért vissza. Fehér cérnakesztyűben, elegánsan, japán selyem ingben, csokornyakkendőben, zsebeibe varrt gyémántokkal és vadászszékkel a hóna alatt járta a várost; néha, ha elfáradt, kinyitotta, és leült az út közepére. Szemző Gyula volt főispánként mutatkozott be a kíváncsiskodóknak. Vele egyívású ismerősei már mind meghaltak, eltűntek vagy nyugatra távoztak, a világ pedig, mit valaha olyan jól ismert, gyakorlatilag nyom nélkül süllyedt el. Mintha csak egy másik bolygóról érkezett volna. 1955-ben aztán leesett a villamosról, kórházba került, ahol kiderült, hogy agyér-elmeszesedésben szenved. Pár hónappal később, 74 éves korában halt meg, de ezzel már nem tudott újra bekerülni az újságokba. Ej, csak egészség legyen és egy kis tűrhető kártyajárás!
(Szemző Gyula történetét Kellér Andor írta meg a Főispán című novellájában.)