Honoré d’Urfé halhatatlan pásztorregénye, a L’Astrée (vagy ha úgy jobban tetszik: az Astrée) volt a 17. századi francia előkelőségek – a Molière-féle Kényeskedőkben is nevetségessé tett, úgynevezett presziőzök – legbódítóbb intellektuális drogja.
A könyv egy árkádiai idillbe helyezett szűzies szerelmi antitörténet és afféle gáláns társasági tabló, amelyben a szereplők nagyjából hatezer oldalon keresztül epekednek, pihegnek és sóhajtoznak, valamint burjánzó manierista virágnyelvbe csomagolt újplatonikus bölcsességeket osztanak meg egymással (sajnos magyar fordítása nincs, de angolul online is olvasható, habár némileg rövidített verzióban).
A pásztorregény magva az antik eredetű hit a hajdani boldog aranykorban. Amint a civilizáció növekszik, a társas élet bonyolultságába belefáradó ember mind erősebben visszavágyódik az egyszerű pásztorok képzelt őskorába, a „természetes életbe” . Optimista felfogás ez: valamikor mindenki egyszerű, jó és pásztor volt, csak idővel romlottak el az emberek. Furcsa módon a pásztorregény ugyanabból a világképből ered, mint a XVII. század kihatásaiban leginkább forradalmi újsága, a természeti jog. A pásztorok, amikor az irodalomban már elvesztik népszerűségüket, még nagyon sokáig élnek az opera színpadán és a képzőművészetekben.
A francia szellemhez Honoré d’ Urfé (1568–1625) alkalmazta a pásztorregényt L ’Astrée-jával. Ez óriás terjedelmű könyv hősének neve az egyetlen, ami a pásztori műfajból élve maradt a tudatban: Céladón. Céladón pásztor a Lignon folyó partján a gall időkben; bele is öli magát a folyóba, mert Astrée, a pásztorlány megharagszik rá, de szerencsére egy nimfa kimenti. Ezután több könyvön keresztül epekedik és térden áll, míg végre Astrée megbocsát és színe elé bocsátja. A könyvben eleitől-végig szerelemről van szó — a nagy francia szerelmi pszichológia egyik első fegyverténye. A manierizmus elsősorban a szereplők választékos és kissé szertartásos szellemességében nyilvánul meg.
Szerb Antal az Astrée-ról és a pásztorregényekről
Az Astrée fennkölt témai és még fennköltebb nyelvezete nemcsak irodalmi divatot teremtettek, hanem a társas érintkezésre – udvarlásra, levelezésre, csevegésre – is nagy hatással voltak.
Rambouillet márkiné (minden túlzás nélkül legendás) kék szalonjának összejöveteleihez, amelyeken a finom ízlésű és olvasott hölgyek – illetve kisebb részben urak – nehezen dekódolható madárnyelven művészetekről társalogtak, versenyt ájuldoztak és friss virágokat szagolgattak (és amelyekről egy korábbi cikkünkben már mi is megemlékeztünk), például egyértelműen d’Urfé regényé szolgáltatta a mintát.
17. századi francia szalon Abraham Bosse képén (Forrás: Wikipedia)
A presziőzök sajátos nyelvi leleményeit, affektált szellemességeit egy magas körökben forgolódó személyi titkár, bizonyos Antoine Baudeau de Somaize foglalta össze 1660-ben megjelent munkájában, a Kényeskedők nagy szótárában. Ebből többek közt kiderül, hogy amit a pórok mindközönségesen seggnek mondanak, az a presziőzöknél a ravaszdi alsó, a keblek pedig a szerelem vánkosai.
Aztán: a papír a szívek néma tolmácsa, a költő a múzsák csecsemője, a színdarab a bűnök és erények hírnöke, a könnyek a fájdalom leányai, az éj az árnyak istennője, és így tovább, ugyanebben a modorban. A szófordulatok, ha ez egyáltalán lehetséges, még szórakoztatóbbak. Csak néhány példa:
- Ön nagyon hosszadalmasan beszél – Úgy látszik, ön beszéd közben csupán eszmecsöppeket hullat el.
- X. kisasszony rendkívül szellemes – X. kisasszony az emberi szellem kivonata.
- Ezek a szavak nagyon durvák – Egy kényes fül szenved ily szavak hallatán.
- X. kisasszony vénülni kezd – X. kisasszony arcának hava immár olvadozik.
- X. kisasszonynál mindent el lehet érni – X. kisasszonynak kényelmes erényei vannak.
Szóval nem csoda, hogy a presziőzök gyakran váltak a gúny céltáblájává. Molière, mint már említettük, a Kényeskedőkben csinált viccet belőlük, egy Charles Sorel nevű, mára meglehetősen elfeledett francia író pedig még ennél is tovább ment: ő ugyanis annyira utálta a korabeli pásztorirodalom indázó, szemet-fület gyönyörködtető, éteri semmitmondását, illetve kiváltképp magát az Astrée-t, hogy még egy komplett paródiaregényt is írt róla.
Az 1627-ben megjelent Le Berger extravagant (szabad fordításban: A csudálatos pásztorfiú) a műfaj összes kliséjét felvonultatta és kifigurázta. A főszereplő egy Lysis nevű, álmodozó pásztorlegény, aki időnként női ruhákba bújik, szörnyekkel csatázik, egy emlékezetes jelenetben pedig elmegy egy festőhöz, hogy megrendelje imádott kedvese arcképét. A festő először hezitál, hisz soha nem látta a szép hölgyet, azonban Lysis gyorsan a segítségére siet, és olyan presziőz metaforaáradatot zúdít a döbbent mesterre, hogy az talán még Rambouillet márkinénak is sok lenne:
Arca fehér, mint a liliom, és rózsák nyílnak rajta. Ajka korál, foga gyöngy. Szeme ragyogó nap, amely szívsebző nyilakat lő. Haja merő aranyháló és aranylánc, még hajtűi is szíveket halászó horgok. Homlokán Ámor trónol, keble két mennyei szféra.
A regénybeli kép végül szerencsére a valóságban is elkészült – ráadásul több verzióban –, és ez díszíti a könyv belső borítóját. Íme:
Forrás: Wikipedia
Forrás: jesuslibraries.files.wordpress.com
Összegezve elmondhatjuk tehát, hogy a metafora veszélyes szerszám.
Bánjunk vele óvatosan!
További cikkeink francia előkelőségekről:
- Egy kivételes nő, akinek életcélja volt, hogy a király szeretője legyen
- Egy fekete bőrű apáca lehetett XIV. Lajos eltitkolt lánya
- A nagy uralkodók véres háborúkat vívtak, és magassarkúban balettoztak