Törőcsik Eszter – A SÚGÓ
Mindig is színész vagy bábszínész akartál lenni?
Nem, dehogy! Mindig is súgó szerettem volna lenni a József Attila Színházban!
De komolyra fordítva a szót: gyerekkoromban nem jártunk bábszínházba, viszont általánosban színjátszó szakkörös voltam, plusz kétévente megnyertem az iskolai szavalóversenyt (a köztes években a barátnőm nyerte és én lettem a második… 🙂). Szóval a színház közel állt hozzám, de sosem hittem volna, hogy egyszer színpadon állva keresem majd meg a kenyerem. Amikor azután sok-sok vargabetű árán végül bábszínész lettem, már egyértelmű volt, hogy ez az én utam.
És hogy vezet az út a súgásig?
Több bábszínház társulatának is tagja voltam évekig, mire a szabadúszást választottam. Utólag látható már, hogy akkoriban kezdődött az a válság, aminek hatására a bábszínházra végképp keserves idők következtek. Egyre kevesebb előadásra volt „igény”, így egyre több egyéb munkát kellett találnom. Ezután határoztam úgy, hogy megpróbálok valahogy színházközelben maradni, és súgóként elhelyezkedni. (Ebben azért volt annyi gyakorlatom, hogy a Budapest Bábszínházban még stúdiósként négy és fél évadon keresztül súgtam is a tanulás mellett.)
Mire kell figyelned előadás közben? Honnan tudod, ha valaki segítségre szorul?
Hát, először is szeretnék tisztázni valamit, ami szerintem egy általános tévedés: a súgó munkájára nem annyira az előadások, sokkal inkább a próbafolyamat alatt van szükség: amikor a színészek már „elengedik” a szövegkönyvet, de még nincsenek a teljes szövegtudás birtokában. Előadások alatt legtöbbször már csak mint kabala kell, hogy jelen legyek. Odáig viszont küzdök, mint egy oroszlán, hogy mindenkinek sikerüljön megtanulni a szövegkönyvben rögzített szerepét.
Mostanában kezd kiszorulni a „klasszikus” súgólyuk a színpadtérből, ezért nehezebb súgóként segíteni előadás közben. Amíg a próbák alatt az első sorból figyelek, minden-minden árulkodó: egy elbizonytalanodó tekintet, mozdulat, hangsúly, megváltozott ritmus stb. Ráadásul a próbán a színész akár ki is nézhet rám, ha segítséget kér.
Előadás alatt szerencsére a színészek azért legtöbbször ki tudják egymást húzni a „bajból”, szinte észrevétlenül. Persze, ha mégis súgni kell oldalról, vagy a díszletből bárhonnan, előfordul, hogy a súgást nemcsak a színész, hanem néhány közel ülő néző is hallja, ami akár kissé kizökkentő is lehet, ezt igyekszem elkerülni. Úgy fogom föl, hogy örülök, ha nem kell súgnom. De mivel emberekről van szó, előfordul a „redőny”: amikor se kép, se hang… olyankor muszáj valahogy tovább lendülni.
Mi az, ami tudatos tanulás, és mi az, ami beleivódik egy-egy színész kapcsán?
Abszolút tudatosan kell figyelni a színészekre. Tudatosan és mindegyikre! Nem szabad abba a csapdába esni, hogy X. Y. mindig annyira felkészült, és mindig olyan jól tudja a szövegét, mert abban a pillanatban fog hibázni, amikor csökken az éberségem. 🙂 Persze, nagyjából már tudom, hogy kinek mi a próbálási, szereptanulási módszere, ki milyen tempóval szeret/tud haladni, kinek mi az erőssége. De mindig figyelembe kell venni azt is, hogy bárkinek lehet rossz vagy éppen jó napja, öröme vagy gondja, vagy esetleg nem pihente ki magát, mert éppen beteg a gyereke, vagy mondjuk bulizott az éjjel…. szóval, figyelni kell, és kicsit érezni a ki nem mondott dolgokat is. Mert, persze, nem hozzuk be a színpadra az „életet”, vagyis dehogynem, Sőt!… és ami azt illeti, pláne…!
Te magad mikorra tudod betéve az egész darabot?
Tudok olyanokról, akik betéve tudják a darabokat (a színészeken kívül), súgóról is hallottam, de én – fájdalom! – sajnos, nem tartozom közéjük, amit eléggé (értsd: nagyon-nagyon) szégyellek… Ez a tévhit talán azért alakulhatott ki, mert igyekszem százezerrel figyelni: vagyis megpróbálom még a saját, önös szórakozásomat is alárendelni és háttérbe szorítani (persze, így is van rendező, aki figyelmeztet, hogy ne élvezzek, hanem súgjak 😊).
Szóval, visszatérve az eredeti kérdésre: én a következő mondatot tudom csak, de azt nagyon.
Csak szövegben vagy mozgásban is segítesz?
A mozgás segítésére ott van a nagyszerű koreográfus asszisztensünk! Néha persze én is lejegyzetelek egy-két mozgást, de főleg csak olyankor, amikor legalább harminc ember táncol a színpadon egyszerre, és nem feltétlenül ugyanazt.
Van kedvenc előadásod? És ha igen, elárulod?
Természetesen, van kedvenc előadásom, de – szintén természetesen – nem árulom el, melyik. 🙂 Jellemzően mindig a legutolsó „gyerek” áll legközelebb a szívünkhöz.
Minden darabot másért szeretek. A zenés-táncosokat leginkább a buli miatt, a komolyabbakat pedig azért, mert annyi mindenre adnak lehetőséget végiggondolni az életben.
8. (Plusz 1 kérdés 🙂) Nem unod annyiszor megnézni az előadásokat?
A válaszom: határozott nem. Imádom figyelni, ahogy egy darab „megy előre”, ahogy formálódik, ahogy „kiforr”, ahogy árnyalódik a színészek játéka előadásról előadásra.
Általában azt mondják rólam, lelkes vagyok. Remélem, ez még sokáig igaz lesz rám!
Fotó: Kállai-Tóth Anett
Forrás: József Attila Színház