Fél évszázadon keresztül árulta a pontos időt a nő, akit még a távközlési forradalom sem tudott legyűrni

A kora viktoriánus Londonban élő csillagász, John Henry Belville meglehetősen szokatlan módon tett szert némi mellékesre. Minden nap szépen elzarándokolt a munkahelyére, a Pontos Idő Rómájába és Mekkájába, azaz a fővároshoz közeli Greenwichi Királyi Obszervatóriumba, ahol Arnold névre keresztelt ezüstözött zsebóráját – amely eredetileg valamelyik sussexi herceg tulajdonában állt, legalábbis így mondják – gondosan hozzáigazította a greenwichi középidőhöz (ami hivatalosan csak 1884 után lett az ún. egyezményes koordinált világidő kiinduló zónája, nem hivatalosan viszont addig is az volt), majd miután hazatért,

londoni klienseinek pénzért árulta a pontos időt.

Nagy-Britannia – sőt: talán az egész világ – első számú pontosidő-dealerének ügyfélköre 1836 és 1856 között több száz fősre duzzadt, ami persze jókora bevételt is jelentett. Bár abban az időben talán már nem kellett feltétlenül vagyonokat fizetni egy viszonylag megbízható zsebóráért, netán egy fali- vagy asztali óráért, azért a pontos idő még az európai civilizáció központjaiban is komoly hiánycikknek, sőt valóságos luxusnak számított. Nem volt rádió, amelyben időnként egy megnyugtató női hang közölte volna, hogy éppen hány óra van (a BBC adása csak egy jó emberöltővel később indult), így leginkább csak a templomok toronyóráihoz lehetett viszonyítani, de hát azok sem működtek mindig kifogástalanul. Pedig a pontos idő ismerete aranyat ér: nem csak akkor, ha például tengeri kereskedelemmel vagy személyszállítással foglalkozunk, esetleg  egy fontos párbajra vagy vacsorára sietünk, ne adj isten egy gáláns kaland vár ránk, de éppenséggel jól jöhet akkor is, ha mondjuk be akarjuk dönteni a tőzsdét vagy lerohannánk azokat az átkozott franciákat.

John Henry Belville tehát titkos és értékes tudás birtokában volt, akárcsak az óidők druidái. Bár a Greenwichi Királyi Obszervatórium tetején volt (sőt, még mindig megvan) egy messziről is látható időlabda vagy időgolyó (angolul time ball), ami mindig a nap egy meghatározott pontján csúszott le egy póznán, illetve 1852-ben egy nyilvános órát is elhelyeztek az épület kerítésén (a Shepherd Gate Clock is ott van és működik a mai napig), azért sokkal praktikusabb, kényelmesebb, ha az emberhez minden héten házhoz jön a pontos idő letéteményese.

John Henry Belville aztán 1856-ban meghalt: ez akár egy korszak végét is jelenthette volna, hisz ráadásul addigra már egészen elterjedtek az elektromos távíróra (vagy ha úgy jobban tetszik: telegráfra) épülő pontosidő-szolgáltatások. Csakhogy az időkufár csillagász ügyfelei ragaszkodtak a jól bevált ügymenethez, így petíciót írtak azért, hogy az özvegye, Maria asszony vegye át Arnoldot, az egykori hercegi zsebórát és vele együtt a boltot. Az özvegy szerencsére nem is nagyon kérette magát, és egészen 1892-es nyugdíjba vonulásáig – tehát még 36 éven át – példásan ellátta a feladatot.

Csodálatos módon Belville-ék családi vállalkozásának még ekkor sem áldozott le: bár ekkoriban már a postahivatalé mellett a Standard Time Company ugyancsak greenwichi központú távíró rendszere uralta a pontosidő-piacot, Belville-ék (és persze a jó öreg Arnold) munkájára valamiért továbbra is komoly igény mutatkozott. Talán azért, mert a kézműves módszerekkel prezentált pontos idő mégiscsak személyesebb, emberközelibb, mint a nagyipari verzió. Szóval 1892-ben John és Maria lánya, az akkor 38 éves Ruth Belville lett a londoni időfelelős, ő pedig fáradhatatlanul járta a lakásától az obszervatóriumig vezető nagyjából 20 kilométeres utat, hogy minden reggel pontban kilenckor szinkronizálja az elnyűhetetlen Arnoldot a greenwichi Shepherd Gate Clockkal. A Greenwichi Idő Hölgye – ahogy a brit sajtóban emlegették – reputációjának az sem ártott, hogy a konkurens Standard Time Company igazgatója nyilvánosan „nevetségesen idejétmúltnak” nevezte a módszereit, amiből egy kisebb sajtóvihar kerekedett (stílszerűen a The Times magazinban); sőt a felhajtás még inkább használt is Ruth üzletének.

Aztán teltek az évek-évtizedek. Az elektromos távíró még tartotta magát, de mellette a húszas években beköszöntött a rádió-korszak, majd 1936-tól egy Tim (Tim – Time, értjük) néven futó automata közölte telefonon a pontos időt a brit korona alattvalóival; legalábbis azokkal, akik előfizettek erre a szolgáltatásra, és volt telefonjuk (érdekesség, hogy a Tim hangját kölcsönző nő, Ethel Cain állítólag egy sarokra lakott Ruth Belville-től). Azonban az egy tüchtig kispolgár és egy tőrőlmetszett angol különc különös keverékének tűnőt Ruth-t a távközlési forradalom sem tántorította el (ahogy az az apróság sem, hogy közben kitört a második világháború, a nácik meg lebombázták Londont): 1943-ig, 86 éves koráig (!) szállította ügyfeleinek precízen és rendíthetetlenül a pontos időt. Nyugdíjba vonulása után három évvel – és az atomórák megjelenése előtt nem sokkal – hunyt el; a család hűséges zsebóráját, Arnoldot a brit órások szövetségére, a Clockmakers Company-re hagyta. Ma a londoni Science Museumban tekinthető meg.

Kapcsolódó cikkeink:

• Hogy írják római számmal a 4-et: IIII vagy IV? És az órások ezt miért nem tudják?
• Semmi értelme, mégis milliókat költenek rá: miért imádják a férfiak az óráikat?
• 44 éven át készült Marie Antoinette órája