„Bea a végletek festője. Először is végletes lelkiállapotban, végletes érzelmi állapotban fest. A szélső határait keresi, sohasem középszerű. Nem a „divatos témák, kikötői fizetett arcképek” festője. Sőt: tévedés lenne azt mondani, hogy ő bárminek is a festője lenne. Nem. Beát biztosan máshogy kell megközelíteni” – ez a jellemzés olvasható Hullan Bea festőnő oldalán, aki maga is elismerte, hogy életét valóban a végletek, a szélsőségek jellemzik, és jól bizonyítja ezt az is, hogyan lett a szakma által is elismert festőművésznő.
Festmény: Hullan Bea
Hullan Bea gyermekként nagyon szeretett rajzolni, de ezt követően egy időre eltávolodott a művészetektől, majd 2000-ben, nagyobbik lánya születése után azonban autodidakta módon festeni kezdett. „Eleinte csak magamnak és a családnak festettem, majd egyszer egy elismert festő eljött egy kiállításra, ahol rábökött néhány képemre, amikben látott fantáziát, és ezen az úton indultam el. Utána felpörögtek az események, művésztelepekre hívtak, kiállításról kiállításra vittem a képeimet” – emlékszik vissza kezdeti időszakra.
A női portrék, amikről most olyan sokan ismerik, csak később jelentek meg művészetében, először táj- és városképeket festett. „Mindig elvarázsoltak a szántóföldek, a színek, az asztalterítőkre emlékeztető, mozaikos mintázat. Ez jelent meg a városokról készült képeimen, egyszerre, egyben akartam ezeket megmutatni, azt, hogy mit jelentenek nekem, mit érzek, ezért vannak telezsúfolva apró kis képekkel. Érdekes, hogy szinte mindig azután jártam ezekben a városokban, miután megfestettem azokat. Az egyik legújabb festményemnél azonban most más lesz a sorrend, nemrég jártam Amszterdamban, ami nagyon magával ragadott, hogy szinte azonnal fel kellett vázolni.”
A váltás a portrékra pedig szinte egyik napról a másikra történt, nem volt előzménye. „Készítettem egy olyan festményt, amin egyszerre szerepel egy városkép és egy arckép, csak egy játéknak indult, de ez hozta magával azt, hogy most már szinte mást sem festek, csak női portrékat” – tette hozzá. Ha példaképeket kellene mondani, tudna mondani magyar kortárs festőket is, hiszen rengeteg időt tölt azzal, hogy lássa, kövesse, mi történik a művészeti világban, de ha csak egy nevet kellene mondani, mint nagy kedvenc, akkor egy olyan művészt tudna mondani, aki hozzá hasonlóan női portréiról ismert, ő 1980-ban elhunyt, lengyel származású festőnő, Tamara de Lempicka.
Festmény: Hullan Bea
Ami a munkamódszerét illeti, egy festménynek először a hangulata, a színei vannak meg, és ehhez keres arcot. „Nagyon sokat időzök különböző oldalakon, amire megtalálom azt az arcot, ami szeretnék megfesteni. Igyekszem elkerülni a nagyon ismert arcokat, már csak azért is, mert óriási élmény a befogadónak, amikor saját magát véli felfedezni a képen. És emiatt is van az, hogy megfestett karakterek között a harcosabb típustól kezdve a naivákig, az édesanyákig mindenféle nőtípus szerepel.”
Hullan Bea elárulta, most már sokkal tudatosabban választ „modelleket”, hogy még inkább színes legyen a paletta, hogy a nők még inkább találjanak olyan karaktert, akivel azonosulni tudnak. „Így készült portré egy idős hölgyről is. Illetve most már van egy férfiről készült képem is, ő Ádám, aki egyelőre egyedül van a hölgykoszorúban.” A portrékon szereplők közül nemcsak Ádámnak van neve, mindenkit elkeresztelnek. „Főként a szeretteim szoktak a névadók lenni, de előfordul, hogy már festés közben tudom, mi lesz a név.”
Az előbb említett tudatosságot egyébként próbája jobban belecsempészni a festészetbe, ami ösztönös festőként nem feltétlenül könnyű. „Ha ihlet van, akkor csak a festés létezik, sokszor más dolgok rovására ragadok ecsetet, de mivel háromgyermekes anyuka vagyok, természetesen próbálom megteremteni az egyensúlyt, és ezt kicsit úgy élem meg, mintha hullámvasúton ülnék, szeretnék az élet minden területén maximálisan teljesíteni. Alapvetően szorongó típus vagyok, de festés közben nem zakatol az agyam, nem akarok kitalálni, megoldani mindent. A képek jó része pont akkor készült, amikor éppen valamivel küzdöttem, és a festés az, ami átsegített ezen az időszakon.”
Hullan Bea évente körülbelül 10-12 képet fest, és vannak olyan időszakok, amikor csak fejben fest, és van, amikor egy-két hét alatt megszületik egy mű. Ezek közül van, amelyiket eladja, de nagyon nehezen válik meg tőlük, felkérésre pedig nem készít képet, annyira ösztönből, belülről fest, de volt kivétel, a portré, ami a 2017-ben elhunyt énekesnőről, Fábián Juliról készített. „Fábián Julihoz én sok szállal kötődöm, szerettem a zenei világát, de a személyisége is nagyon közel állt az enyémhez” – nyilatkozta korábban hozzátéve, hogy kivételes munka volt ennek a portrénak elkészítése.
Állítása szerint alkotóként pedig akkor a legtermékenyebb, amikor közeleg egy kiállítás. Ebből mostanában évente kettő szokott lenni, egy tavasszal és egy ősszel. „Többre nem is vágyom. Nem szoktam vándorolni a képekkel, nincs olyan, hogy egyik helyen összepakolom, a másik helyen pedig kipakolom a képeket. Szükségem van arra, hogy elvonulhassak, és annyira jó érzés, amikor új alkotásokkal bújhatok újra elő, és egyfajta ünnepként élhetem meg azt, hogy kiállításom nyílik.” Amiben ez tárlat különleges lesz, hogy Hullan Beának eddig nem volt lehetősége arra, hogy 10-12 képnél többet mutasson meg egyszerre, most viszont harminc portrét lehet majd megtekinteni, illetve lesznek városképek is, és természetesen olyan műveket is kiállítanak majd, amikkel korábban nem lehetett találkozni.
A Portrék kiállítás megnyitója 2021. november 6-án 17 órakor a Próféta Galériában (Budapest XI. kerület, Szent Gellért tér 3.) volt, és a festmények egészen november 12-ig lesznek megtekinthetőek mindennap 16 és 20 óra között.