A búvárharang (illetve annak továbbfejlesztett változata, a búvárgömb, magyarul ritkábban használt neveiken: batiszféra és batiszkáf, bár a búvárharang azért nem teljesen azonos a batiszférával, de ezen most ne akadjunk fent), szóval a búvárharang igen praktikus kis találmány volt: „a víz alatti munkát, kutatást megkönnyítő szerkezet: felül zárt, alul nyitott, szögletes v. harang alakú szekrény; a munkások helyet foglalnak benne, azután a beleszoruló v. még beleszivattyúzott s így a vizet be nem engedő levegővel együtt leeresztik a munkahelyre.” – ahogy a Magyar nyelv értelmező szótára írja.
Bár a batiszférák a két világháború közt élték fénykorukat, az ember valószínűleg már évezredekkel (!) korábban is használhattak hasonló eszközöket. A részben Arisztotelésznek tulajdonított, Problémák címen ismert szövegben a nagy görög filozófus (vagy valamelyik követője) elmesél egy történetet arról, hogy legismertebb tanítványa, a világhódító III. Alexandrosz makedón király, azaz Nagy Sándor hogyan ereszkedett le a tenger mélyére „egy nagyon finom megmunkálású, teljesen fehér üvegből készült hordóban”. Hogy ezt pontosan miért is tette, arról több eltérő magyarázat is kering. Egyesek szerint azért, hogy a föníciai Tírusz városának ostroma idején felderítse a terepet a tenger alatt is. Mások szerint a makedón király azért merült alá, hogy a létezés nagy láncolatát tanulmányozza, majd a tenger mélyén valamiféle egzisztenciális válságba került, és miután visszatért a felszínre, rezignáltan megállapította, hogy „a világ elkárhozott és elveszett: a nagy halak felfalják a kicsiket”.
Nagy Sándor Bükephalosz hátán (forrás: Wikipedia)
Aztán van egy egészen bizarr történet is, mely szerint Nagy Sándor egy kutya, egy macska, valamint egy kakas társágában indult el búvárkodni, és egy nemes hölgyet – minden bizonnyal a szeretőjét – bízott meg azzal, hogy egy csónakban ülve felügyelje a búvárharangot tartó kötelet. De oh, minő borzalom, miközben az uralkodó a tenger mélyén ügyködött, a hölgyet elcsábította egy arcátlan ripők (hogy mégis hogyan került oda, arról fogalmunk sincs, talán úszva vagy egy tutajon), és rávette, hogy szökjenek meg együtt, és hagyják sorsára a kötelet, ami a búvárharangot a csónakhoz horgonyozta. Nagy Sándornak végül az állatok segítségével sikerült szabadulnia szorult helyzetéből: a kakas, mint egy élő stopperóra, az idő múlását jelezte, a macska ún. újralégző készülékként szolgált, és időről időre megtisztította a kabin levegőjét, szerencsétlen kutyát pedig, nos, afféle légzsákként használta fel a makedónok királya, hogy visszajusson a felszínre.
Nagy Sándor kezdetleges tengeralattjárója csak hosszú évszázadokkal-évezredekkel a halála kezdte foglalkoztatni a képzőművészeket, köszönhetően részben annak, hogy az életet feldolgozó (ám történelmileg nem különösebben hiteles), számos nyelvre lefordított Sándor-regény újra népszerű tette az alakját a középkori Európában (is). A legendás ókori búvárharangot aztán számos fantasztikusabbnál fantasztikusabb képen, miniatúrán és gobelinen örökítették meg: az egyiken Nagy Sándor komplett uralkodói díszben, jogarral és koronával trónol méltóságteljesen a víz alatt, miközben egy óriási hal tornyosul fenyegetően a feje fölé, egy másikon fura külsejű, víz alatti almákat szüretelő (?) vademberek mellett látható lovagi páncélban, sőt akad egy olyan is, amelyen egy, a Strabucks-logójára megtévesztésig hasonlító kétfarkú, koronás szirén vagy sellő terpeszkedik.