„Minden hősömet megöltem, kivéve Noét. A Bibliát mégsem változtathatom meg” – Interjú Darren Aronofskyval

Darren Aronofsky az egyik legmegosztóbb rendező Hollywoodban. Filmjeiért legalább annyian rajonganak, és tartják őt zseninek, mint amennyien utálják őket. Sokan tartják hatásvadásznak, de kétségtelen, hogy sokszor ér el valódi hatást. Új filmjével, A bálnával rengeteg embert megríkatott, akiket meg nem, azoknak a jó része merő giccsnek tartja. Velencében mindenesetre egy mosolygós, az előző napi sikeres bemutató fényében fürdőző rendező ült le velünk szemben, és csatlakozott hozzá a film forgatókönyvírója, Samuel D. Hunter is, aki a saját színdarabját adaptálta filmmé A bálnában.

Mostanáig az extrém elhízott emberek leginkább viccek céltáblái voltak a hollywoodi filmekben, de ti most más útra léptetek. Nem tartottatok attól, hogy a film így is sértő lehet sokaknak? Nem volt ez rizikós?

Darren Aronofsky: Az én hozzáállásom mindig az volt, hogy az embereket a maguk teljességében és komplexitásában próbálom bemutatni. Ha így teszel, szerintem egészen csekély lesz annak az esélye, hogy bárkit is megsértesz az alkotásoddal. Amikor belekezdek egy új projektbe, sosem gondolkozom azon, mennyire rizikós lehet, nem így közelítem meg a dolgokat. Olyan karaktereket keresek, akik elég izgalmasak számomra ahhoz, hogy eltöltsek velük minimum két-három évet az életemből. A bálna esetében ez a két-három év tíz évre nyúlt, de azért ez nem számít átlagosnak.

Samuel D. Hunter: Nekem azért volt rizikós, mert ez egy nagyon személyes történet, sokat adok benne magamból. Úgy kezdődött, hogy mindenképp írni akartam egy színdarabot egy kreatív írást oktató tanárról – hiszen akkoriban én magam is az voltam –, aki alaposan megszenvedi, hogy kapcsolatot alakítson ki a diákjaival és fel tudja kelteni az érdeklődésüket, mert magam is ezzel küzdöttem. Ahogy Charlie, úgy én is arra próbáltam rávenni őket, hogy valami igazán őszintét írjanak, valamit, amiben ők maguk is benne vannak. Az igazán kockázatos rész persze nem ez volt, hanem az, hogy a saját személyes történetem is benne legyen.

Nem volt maradásom, el kellett jönnöm onnan. Sokáig nem voltam biztos abban, hogy mindezt kiadhatom magamból, nem túl személyes-e, ám végül nagyon örültem annak, hogy megtettem.

Darren, elmeséled, hogy mi tartott tíz évig azon, hogy film készüljön A bálnából? Számomra nagyon mainak tűnik a film, hiszen az a fajta online oktatás, amit bemutat, pont a pandémia ideje alatt vált mindennapossá.

Darren Aronofsky: Egy szereposztási probléma évekig akadályozta, hogy filmet készítsek A bálnából. Egyszerűen nem találtam a színészt, aki Charlie-t játszhatná. A tíz év alatt minden létező színészt és filmsztárt végigzongoráztam a fejemben, akit csak ismerek, sőt sokukkal személyesen is találkoztam, hogy a szerepről beszélgessünk. Senkinél sem éreztem azt, hogy megtaláltam az én Charlie-mat, és amíg ez nem történt meg, addig nem akartam belevágni. Egy tökéletes színész el tudja mozdítani a holtpontról a filmedet. Ilyen volt számomra Mickey Rourke A pankrátornál: tudtam, hogyha megvan Mickey, akkor megvan a film is. De ugyanez volt a helyzet Natalie Portman és a Fekete hattyú esetében. Előfordul, hogy maga a projekt kel önálló életre, és sok színész lehet alkalmas egy szerep eljátszására, de azoknál a filmeknél, amik ennyire karakterközpontúak, egyszerűen minden a tökéletes színészválasztáson múlik. A tökéletes színész kell a tökéletes időpontban és a karrierje egy tökéletesen passzoló pontján. Brendan Frasert egy előzetesben szúrtam ki magamnak. Előtte hosszú időn át semmiben nem láttam: egyből felvillant a fejemben a lámpa, hogy ez a párosítás izgalmasnak tűnhet.

Tudtad, hogy ekkora szeretet veszi körül a személyét? A világpremieren az emberek valósággal megőrültek érte.

Darren Aronofsky: Erről fogalmam sem volt. Nem tudtam, hogy ilyen sok ember őrzi őt a szívében, és ennyi egykori rajongójának fontos mind a mai napig. Anno Mickey Rourke-ról tudtam, hogy rengetegen tekintenek rá egyfajta ikonként, ez is benne volt a számításaimban, amikor őt választottam, de Brendan esetében nagy meglepetést jelentett. Egészen megdöbbentő volt, amit tegnap este láttam, a fogadtatása a sajtótájékoztatón is földöntúli volt, és hihetetlen, hogy az interneten is milyen lelkesedést váltott ki a tegnap este róla készült videó.

Az emberek a karrierje egy pontján látták benne a filmsztárt, és nagy örömömre szolgál, hogy most újra meglátták benne.

Samuel D. Hunter: Az első olvasópróbánk Brendannel 2020 februárjában volt, néhány héttel a pandémia kitörése előtt. Minden működött, nagyon lelkesek voltunk, hogy végre nekiállhatunk a filmnek, aztán minden megváltozott. Persze nem kezdhettük el a munkát időben, de azért a pandémia valami pluszt is adott nekünk: Charlie izolált életmódja hirtelen mindenki számára valósággá vált. Én mindig is online kurzusokat tartottam, már 2009-ben is, ám mire a film elkészült, ez már nem különlegességnek számított, hanem ez volt a mindennapos.

Darren Aronofsky: Amikor elkezdtünk dolgozni a forgatókönyvön, senki sem tudta, hogy mi az a Zoom, aztán hirtelen már mindenki erről beszélt. A filmben viszont egy Zoom-szerű platformot kellett bemutatnunk, ami nem ugyanaz, mégis hasonló elven működik, és sokat agyaltunk azon, hogyan tegyük ezt vizuálisan érdekessé.

Nem akartátok áthelyezni a pandémia idejébe a cselekményt?

Darren Aronofsky: Nem, mert az túlságosan megkavarta volna a történetünket. Egy olyan beteg ember, mint Charlie, egy járványhelyzetben biztosan nem engedett volna be látogatókat a lakásába, és az ápolója is kizárólag maszkban, kellő távolságtartással ment volna be hozzá, márpedig egy filmben nem annyira jó, ha a színészek egy maszk alatt beszélnek.

De miért éppen 2016-ot választottátok? A darab annál korábban játszódott.

Samuel D. Hunter: Az elnökválasztás miatt. Pont a szuperkedd környéki napokba helyeztük a cselekményt, és bár a téma csak a háttérben van jelen, jól rezonált a filmünkkel.

Charlie lányát a filmben a Stranger Thingsből ismert Sadie Sink alakítja, és szerintem kicsit idősebbnek néz ki a sorozatban, mint a filmetekben. Melyik volt előbb kész?

Darren Aronofsky: Nagyjából egybecsúszott a két forgatás. Fel kellett hívnom Shawn Levy-t, a Stranger Things producer-rendezőjét, hogy szívességet kérjek, és kikönyörögjem Sadie-t egy hónapra a sorozat forgatásáról.

Nézed a Stranger Thingset?

Darren Aronofsky: Igen, nézem. Már a második szezonban felfigyeltem Sadie-re, csak utána még éveket kellett várnom, hogy meglegyen a férfi főszereplőm. Elhívtam őket egy próbára, és ragyogók voltak Brendannel. Sadie előtt egy fényes karrier áll.

Ezt olvastad már?

Brendan Fraser az nlc-nek: „Fájt, amikor kigúnyoltak, nekem is vannak érzéseim”

Ez is érdekelhet Megnézem

Darren, úgy érzem a filmjeid egyik fő témája a testünk határainak átlépése, a tökéletesség vagy épp a halhatatlanság hajszolása, amihez A bálnában egy új elem, az elfogadás is társul. Szerinted el kell fogadnunk a testünk és a teljesítőképességünk határait, vagy dolgoznunk kell azon, hogy minél inkább kiterjesszük ezeket a határokat?

Darren Aronofsky: Ezt a sztorit nem én írtam, hanem Sam. Ez az ő története, amihez számos módon tudtam kapcsolódni. A főszereplőim a filmjeim végén mindig meghalnak. Az egyetlen kivétel Noé, mert őt azért elég merész dolog lett volna megölni. Nem írhattam át a Bibliát. (nevet) Biztos vagyok abban, hogy vannak témák, amikhez különösen vonzódom. A bálnára egy New York Times-színikritikában figyeltem fel, és mivel vonzottak a témái, tudtam, hogy meg kell néznem a darabot. Egy hét múlva megnéztem, egy újabb héttel később pedig már a filmjogok megvásárlásáról tárgyaltam. A tíz év alatt, amíg a jogokon ültem, voltak más rendezők, akik érdeklődtek iránta, és voltak pillanatok, amikor azt gondoltam, hogy átadom másnak, de volt egy sugallatom, ami azt mondta, hogy nekem még dolgom van ezzel a sztorival. Annyira magaménak éreztem Sam karaktereit, mint a sajátjaimat szoktam.

A kóros elhízásnak van egy olyan vonatkozása is, hogy elsősorban a szegényebb társadalmi osztályban élő embereket érinti. Ez mennyire volt fontos számodra?

Darren Aronofsky: Szerintem ez a betegség vak a társadalmi osztályokra. Amerika lakosságának 43 százaléka küzd az elhízással, ez már jócskán túlmutat az egyes társadalmi osztályokon. És a betegség már átterjedt Európára is.

Samuel D. Hunter: Charlie egyértelműen középosztálybeli. Az egyik legfőbb oka, amiért meg akartam írni ezt a történetet az volt, hogy a Charlie-hoz hasonló emberek korábban csak arra szolgáltak, hogy viccek céltáblái legyenek, netán undort keltsenek általuk. Nekem, mint olyan embernek, aki átesett ezen a betegségen, ez borzasztó rosszul esett, hiszen tudom, milyen úgy létezni a világban, ha hatalmas túlsúlyt cipelsz magadon. Egészen megváltozott a világ körülöttem, miután látványosan lefogytam. Hirtelen még a bolti pénztárosok is barátságosabbá váltak. Senki sem gúnyolódott rajtam az utcán. Hirtelen egész más élményt jelentett kimozdulni otthonról, hiszen nem kellett tartanom attól, hogy viccek céltáblája leszek. Ugyanakkor a bennem lévő félelem nem szűnt meg egyik pillanatról a másikra, hiszen legbelül még mindig az a félénk, elhízott srác voltam.

Darren Aronofsky: Az előkészítés során rengeteg kutatást végeztünk a hasonló betegséggel küzdő emberek életmódjáról. Döbbenetes volt rájönni, hogy a nagy részük a világtól elzárva, szinte láthatatlanul él. A médiában való ábrázolásuk pedig egészen kegyetlen.

Felvettük a kapcsolatot egy szervezettel, ami olyan aktivistákból áll, akik kórosan elhízott embereknek segítenek, és általuk láttuk meg, hány különféle embert érint a probléma. Fontos volt, hogy Charlie egy értelmiségi, okos fickó, látjuk a lakásán az értékes könyvekkel teli polcokat. Ebből is tudhatjuk, hogy ez a karakter nem egyenlő a súlyával, jóval több ő annál.

A film sztorija drámai, de mégis akad benne humor, a vallással például egészen sokat viccelődtök. Mesélnétek kicsit erről az aspektusáról?

Samuel D. Hunter: Írtam már néhány darabot, és ezek szinte mindegyike szenvedő, a világtól kissé elzárt emberekről szól. Rájöttem, hogy ez a téma olyan depresszív, hogy csak akkor lehet érdekes a néző számára, ha humort is adagolok hozzá. És különben is: az életben sokszor pont a legreménytelenebb pillanatokban dobunk be egy-egy poént. Nem akartam Charlie-t olyan emberként ábrázolni, akinek csak sötétség van az életében, mert az nem lenne igaz. Csodás humorérzéke van, ami időnként meg-megvillan a történet során. Fontos volt számomra, hogy A bálnában ne Charlie-n, hanem Charlie-val nevessünk. A legtöbb poénforrást pedig a fiatal misszionárius karakter szolgáltatta, talán pont a fiatalsága és a naivitása miatt.

Manapság már bármelyik színészt könnyedén átváltoztathatod számítógépes animáció segítségével. Ez szóba se került Brendan esetében? A kezdetek óta biztosak voltatok abban, hogy praktikus trükkök segítségével alakítjátok őt át 300 kilóssá?

Darren Aronofsky: Adrien Morot maszkmesterrel már A forrás című filmem óta szorosan együtt dolgozom, aki a maga területén egy igazi zseni. Azt hiszem Sam és Brendan után ő volt a harmadik, akit felhívtam, amikor kiderült, hogy belevágunk a filmbe. Az egyik legfontosabb alkotótársam volt. Hihetetlen technológiák léteznek ma már a filmes protézisek területén, úgy alkotnak meg különféle alakú testeket, mintha csak habot formáznának. De közben nekünk arra is figyelnünk kellett, hogy a testnek esése és súlya is legyen, és ez volt az igazán kemény meló. A CGI-t igazán komolyan sosem vettem fontolóra. Nem éreztem jó megoldásnak, ráadásul ez egy kis film, és a költségvetésben is komoly tételt jelentett volna. De a legfőbb okom az volt, hogy nekem Brendan Fraser kellett, az ő arcára volt szükségem ehhez a filmhez. Ezért volt fontos, hogy olyan arcot csináljunk neki, ami jelzi ugyan a testsúlyát, de a legfontosabb dolgokat, a szemét és a mimikáját szabadon hagyja. Ennek köszönhetően semmi sem korlátozta őt az arca színészi játékában.

Milyen nehézségek elé állított, hogy egyetlen kis lakásban játszódik az egész film?

Darren Aronofsky: Filmesként szeretem korlátok közé szorítani magam, a korlátozások csak kreatívabbá tesznek. Az első filmem, a Pi mindössze húszezer dollárból készült, és emiatt mindig újabb meg újabb korlátokba ütköztem. A bálnában kimondottam imádtam, hogy a cselekménye nemcsak egyetlen szobára korlátozódik, hanem még a főhőse is olyan, aki alig mozdul el a szoba közepéről. Ezért volt rendkívül hosszadalmas a próbafolyamat, hiszen minden létező verziót végigpróbáltunk a színészekkel, minden lehetőségünket felmértük, hiszen minden pillanathoz meg kellett találnunk a lehető legjobb kameraállást.

A bálna már látható a magyar mozik műsorán. Az interjú a Velencei Filmfesztiválon készült, egy nemzetközi kerekasztal-beszélgetés formájában.