Ilyen férfiak nem teremnek többé: Walter Matthau, aki már fiatalon is öreg volt

Tudom, nem ezzel kellene kezdenem egy portrét, de sajnos ismét rá kellett jönnöm, hogy rendkívül szomorú képet mutat a hazai streamingszolgáltatók választéka. E cikkre készülve újra akartam nézni egy-két Walter Matthau-klasszikust, és bár előfizetője vagyok hat (!) streamingszolgáltatónak, találd ki, hány Walter Matthau-filmet találtam a XX. század egyik legnagyobb komikusától? Egyet sem. Nuku. Zéró. Egy teljes életmű vált legálisan elérhetetlenné.

Pedig Matthau nem kevés embert érdeklő rétegfilmekben utazott: ő tényleg a nagyérdeműt akarta szórakoztatni. Azon kevés komikus közé sorolják, aki képes volt arra, hogy minden poénja betaláljon. Ez pedig különösen érdekes annak a fényében, hogy nagyjából negyvenéves koráig nem keresték vígjátékokkal: nehézfiúkat, gengsztereket, fura fickókat játszott. A csillagok azt mutatták, hogy ő lesz az örök mellékszereplő. A csillagok tévedtek.

Az örök középkorú

– írta róla Roger Ebert, minden idők talán leghíresebb filmkritikusa. Jó barátja és alkotótársa, Jack Lemmon egyszer úgy jellemezte, hogy „Matthau úgy járkál, mint egy felhúzható játékfigura”. Már a korai, ötvenes években készült filmjeiben is táskás volt a szeme és kicsit hajlott a tartása, pedig akkoriban még csak a harmincas éveit taposta. Nem úgy nézett ki, mint egy színész, és ezt tudta is magáról. A II. világháború után Tony Curtisszel együtt kezdte a pályát, aki korai jó barátja volt. Az előnyös külsejű Curtis elrepült Los Angelesbe, majd egy évvel később már filmsztárként jött vissza onnan. Amikor Matthau előtt pár évvel később, ’53-ban hasonló esély nyílt, hiába választotta ki őt Billy Wilder rendező a Hétévi vágyakozáshoz Marilyn Monroe mellé, a stúdió leszavazta a szerintük túl karakteres arcú színészt, és inkább másnak adták a szerepet.

Újabb bő tíz évet kellett várnia, hogy második esélyt kapjon. Az már a sors fintora volt, hogy ezt az esélyt ismét Billy Wilder szállította, aki emlékezett Matthaura tíz évvel korábbról, amikor kiválasztotta őt a Sógorom, a zugügyvéd egyik főszerepére, Jack Lemmon mellé. Ezzel egy csapásra két legendás barátság és szakmai kapcsolat vette kezdetét: Wilderrel összesen három, míg Lemmonnal tíz filmet forgatott az élete során.

Walter Matthau a Sógorom a zugügyvéd c. filmben (Fotó: Photo12 via AFP)

Walter Matthau és Jack Lemmon a Furcsa pár c. filmben, 1968. (Fotó: Silver Screen Collection/Getty Images)

A kaktusz virága, 1960. (Fotó: Collection ChristopheL via AFP)

A nevető rendőr, 1973. (Fotó: Collection ChristopheL via AFP)

Nem én vagyok Rappaport, 1997. (Fotó: Photo12 via AFP)

Ők ketten tényleg furcsa pár voltak. Matthau igazi munkásosztálybéli fickó, akinek megvolt a magához való esze, Lemmon pedig a Harvardon üzleti tanulmányokat végzett burzsuj diák. Lemmon gyors beszélőkéjét és kedves, naiv természetét tökéletesen egészítette ki Matthau morgósabb, kimértebb, cinikusabb figurája. Nem csoda, hogy párosukat simán egy lapon lehet emlegetni a Laurel-Hardy duóval vagy Bud Spencerrel és Terence Hill-lel. A jelenlétükkel még egy középszerű filmet is fel tudtak dobni, a Furcsa párral (Neil Simon író egyszer úgy beszélt Matthauról, hogy „Ő úgy beszél, ahogy én írok, és én úgy írok, ahogy ő beszél”), valamint annak sajátos újraértelmezésével, A szomszéd nője mindig zöldebbel pedig vérbeli komédia-klasszikusokat készítettek.

Vár a színpad!

Walter Matthaunak nem volt könnyű gyerekkora. New Yorkban nőtt fel orosz zsidók leszármazottjaként, de az apja hároméves korában lelépett, az anyjának pedig egyedül kellett helytállnia, miközben Amerikában épp gazdasági válság tombolt. Nem csoda, hogy a kis Walter már egészen kisgyerekkorától dolgozott. Nyolcévesen már színpadon állt a Yiddish Theaterben, de dolgozott ő mindenfélét, volt kosárlabda- és bokszedző is.

Felnőve önként vonult be katonának a II. világháború idején, mert úgy érezte, hogy zsidóként kötelessége a tengerentúlon szétrúgni pár náci s***et. A háborúban töltött idő nagyban megváltoztatta. Egy interjúban úgy írta le magát, hogy míg korábban egy romantikus, költői lélek volt, a fronton rákapott a cigarettára, az italra és a szerencsejátékra is, a fogadószenvedélye évtizedeken át elkísérte, állítása szerint egy kész vagyont hagyott bukmékerek zsebében. A balhé elől sem tért ki, sőt időnként maga provokálta azt. „Ha megkérdezte valaki, hogy »Mit bámulsz?«, én biztosan azt feleltem, hogy »Egy hülye állatot«, és már kész is volt a bunyó.”

Amikor hazatért a háborúból, nem sokat teketóriázott: gyorsan visszatalált a gyerekkori szenvedélyéhez, a színészethez. Imádta a színpadot és a színpad is imádta őt: a negyvenes évek második felében már a Broadwayn szerepelt, egyre többen figyeltek fel a tehetségére. Tősgyökeres New York-iként sokáig nem engedett Los Angeles és Hollywood csábításának, persze televíziós munkákért rendre átrepült a nyugati oldalra, de mindig a lehető leggyorsabban hazatért onnan.

– nyilatkozta később az ott szerzett tapasztalatairól.

Könnyen jött, könnyen ment

A színpadi sikerek (Tony-díj!) idővel hozták magukkal a filmes felkéréseket is, és bár Matthau a filmeknek köszönhetően vált világsztárrá, a színpad maradt az örök szerelme. Úgy érezte, a jelenléte sokkal jobban érvényesül színpadon, mint a filmvásznon, ráadásul az utóbbi esetében hiába játszik ő jól, a rendező vagy a vágó még könnyen tönkrevághatja a munkáját.

Bár a hatvanas évektől kimondottan jól keresett, ő maga volt a legnagyobb akadálya a meggazdagodásának. Második feleségével, Carol Marcusszal nem voltak jók abban, hogy megfogják a pénzt. Míg Matthau bukmékereknél hagyta ott a színészi gázsija javát, addig a felesége szenvedélyesen gyűjtötte a mütyüröket (dísztárgyakat), és egyik hobbi sem volt olcsó. „Talán az a házasságunk titka, hogy mindig elverjük a pénzünket, nekem meg folyamatosan dolgoznom kell, hogy egyenesben legyünk” – próbálta elviccelni később.

Laza fickónak tűnt, olyasvalakinek, akinek a kisujjában van a színészet, és rutinból játszik, pedig valójában alaposan felkészült a szerepeire: szorgalmas, képzett színész volt, aki alaposan megválogatta, miben vállal szerepet. A csúcson heti húsz forgatókönyvet kapott, mindet elolvasta, de jellemzően évente csak egyszer forgatott.

Bár fiatal, színpadi színészként még azt nyilatkozta, nem hiányzik neki a hírnév, mert szeret az emberek között mozogni és megfigyelni őket, később változtatott az álláspontján: egyáltalán nem bánta meg, hogy híres lett, sőt egy interjúban azt állította, hogy amikor az édesanyját látogatta meg a kórházban, az élmény olyan volt, mintha a kórház összes betegét meglátogatta volna, mert mindenki ismerte és szerette őt. És ez tetszett neki. Mogorva volt, de tudott nagyon kedves és barátságos lenni. A bukásai után folyton azzal viccelődött, hogy azt mondta a feleségének:

Azt, hogy végül egészen hosszú (79 évet) életet élt, ironikus módon egy szívrohamnak köszönhette. Még az első nagy sikerét, a Sógorom, a zugügyvédet forgatta, amikor egy Elizabeth Taylorék rendezte parti után szívrohamot kapott. („Liz gyönyörű volt, de nem ANNYIRA gyönyörű” – viccelődött később, amikor az infarktusáról kérdezték), ami arra kényszerítette, hogy életmódot váltson. Letette a szivart és a cigarettát, és egy kicsit jobban odafigyelt magára, megtanulta értékelni az életét.

A bajok a szívével végül egy életen át elkísérték, újabb szívrohamok és műtétek formájában és végül az ezredfordulón is a szíve vitte el. A munkával sosem állt le, még a halála évében is jött ki új filmje. Élete szerelme, Carol három évvel később követte őt. Jack Lemmon még a temetésén is beszédet mondott, majd egy évvel később ő is itthagyta a földi létet, míg legfontosabb rendezője, Billy Wilder 2002-ben távozott az élők sorából. Talán megérezték, hogy Walter Matthau nélkül sokkal szomorúbb hely lett a világ. Reméljük, odaát még most is szórakoztatják egymást.

Forrás: (via) (via) (via) (via) (via)