Háromezer rajongó várta pattanásig feszült idegekkel 2022 május 26-án, hogy beengedjék az ABBA Arénába – egy csak a Voyage koncertsorozat kedvéért épített stadionba, ahol negyven év után végre fellépett a legendás svéd együttes. Még úgy is lelkesek voltak, hogy senki sem tudta, mire számíthat, és egy kicsit tartottak attól, hogy a brutális, 40 ezer forintos jegyár nem lesz összhangban az élménnyel. Az ABBA ugyanis nem lépett fel a saját koncertjén. Annyira nem, hogy a visszataps utáni végső tapsot leszámítva meg sem jelentek a színpadon. Közben persze végig ott voltak – azaz a negyven évvel fiatalabb alteregóik. Akik egyébként ők maguk voltak.
Ha nem állítanád, hogy mindent száz százalékig értesz, nem hibáztatunk. Az ABBA Voyage show-jához hasonlót még a zeneipari szakik sem láttak, nem hogy a közönség. De miért kellett megfiatalítani őket? És hogy csinálták?
A rövid válasz az, hogy
iszonyatos munkával és rengeteg pénzből.
Utánajártunk a hosszú válasznak is. Kissé technikai lesz – de annál szórakoztatóbb, ígérjük.
A 90 perces koncerten 22 számot játszott el – és játszik azóta is – az együttes táncos koreográfiával, érzelmekkel és átöltözés nélküli ruhacserével. Anni-Frid, Agnetha, Bennie és Björn arca, teste és mozgása pont olyan, mint a hetvenes évek végén. Amikor bejelentették, mire készülnek, mindenki azt hitte, hogy archív felvételeket bányásznak majd elő, és – eseteg némi digitális manipulációval – azokat vetítik majd le a közönségnek, például hologram formájában, ahogy azt több (halott) zenésszel megtették már. Az együttesnek és az őket támogató brit tehetségkutató-pápának, Simon Fullernek azonban sokkal nagyobb ambíciói voltak: egy teljesen új műsort szerettek volna összehozni, amelyben minden mozdulat és arckifejezés eredeti. Arról szó sem lehetett, hogy sminkkel és maszkokkal fiatalítsák meg az ABBA-t: bár mind a négy tag csodálatosan öregedik, ez akkor is fizikai lehetetlenség lett volna, arról nem is beszélve, hogy a másfél órányi táncot sem bírták volna úgy, mint régen.
Fotó: ABBA Voyage
Olyan helyre mentek tehát megoldást keresni, ahol pontosan értették, mit szeretnének elérni, és azt is, hogy hogyan lehet mindezt tető alá hozni: Hollywoodba. A Jurassic Parkkal elkezdődött számítógépeseffekt-robbanás óta rengeteg stúdió képes majdnem teljesen élethű digitális emberi lényeket létrehozni, de amire nekik volt szükségük, abban az Industrial Light and Magic (ILM) nevű cég jeleskedik: ők a legprofibbak abban, hogy idős színészeket fiatallá varázsoljanak egy-egy film kedvéért. A vállalatot egyébként anno George Lucas alapította, a Star Wars-szériával pedig meg is alapozták a hírnevüket; persze akkoriban a mai értelemben vett számítógépes effektekről (CGI) még szó sem lehetett.
Ugorjunk egy nagyot az időben: 2008-ban az öregen születő és halálára megfiatalodó Brad Pitt ríkatta a mozinézőket a Benjamin Button különös élete című filmben, 2010-ben pedig a Tron: Örökségben bukkant fel egyszer csak a 30 éves Jeff Bridges. (Ez a két film egyébként a Digital Domain munkája, nem az ILM-é.) A teljes egészében számítógéppel modellezett és animált színész az alkotók minden igyekezete ellenére nagyon furcsán nézett ki (és főleg: mozgott), de a cég művészei ezzel bebizonyították, hogy az eljárás működőképes, és van jövője. Pár évvel később az ILM is megmutatta, mire képes, méghozzá a Marvel-filmekben: eleinte csak egy-egy jelenet kedvéért bukkant fel például a hátborzongatóan élethű, huszonéves Robert Downey Jr., vagy éppen Michael Douglas, a Bosszúállók: Végjátékban pedig megmutatták, hogy az öregítés is megy nekik. A 3D-s modellezés, digitális utómunka és – óvatosan – a deepfake technológia segítségével (ez az, amikor AI segítségével illesztenek rá egy testre egy másik arcot az illetőről készült fotók segítségével – az egész egyébként nagyon para) képesek voltak egész filmekben szerepeltetni olyan sztárok fiatalabb énjeit, mint Samuel L. Jackson, legutóbb pedig hasonló „kezelést” kapott Harrison Ford is az új Indiana Jones-epizódban.
Mindez persze iszonyatos elhivatottságot és precizitást igényel, és így sem garantált, hogy a végeredmény természetes, vagy akár hihető lesz. A lényeg, hogy a színészek arcát 3D-s szkennerrel rögzítik, majd az így kapott digitális „mellszobor” alapján modellezik őket úgy, hogy animálhatóak legyenek. E modell alapján építik fel régi fotók, felvételek segítségével a színész fiatalkori arcát (és egyéb testrészeit, például a nyakát, kezét). Az idős színész eljátssza a szerepet – mozgását és mimikáját rögzítik, akár egy speciális ruhával, akár a testére, arcára festett pontokkal, a testére kamerákat szerelve –, az így begyűjtött adatok segítségével animálják a fiatalkori digitális mását, és ez utóbbit ráillesztik a kész felvételekre.
Ez persze sokkal, de sokkal bonyolultabb, mint ahogy e leírás alapján képzelné az ember, már csak azért is, mert ebben szinte semmi sem automatizálható: nincs olyan, hogy azt mondják a színésznek, „felvétel, tessék!”, a többit pedig elvégzi a gép. 3D-s modellezők, textúrázók, csontozók (ők készítik fel animációra a digitális modelleket), animátorok és utómunka-szakértők százaira van szükség, hogy ne lógjon ki a lóláb. Amely általában még így is kilóg, hiszen egy 70 éves ember testtartása, hétköznapi mozdulatai teljesen mások, mint egy 30 éves emberé (az akciófilmes ugrálásról és rohangálásról nem is beszélve), ezért tűnt furcsának az említett Samuel L. Jackson a Marvel kapitányban, vagy Robert De Niro Az ír című filmben, miközben huszonéves katonát alakított. Az arc stimmelt – és azon kívül semmi sem.
Fotó: ABBA Voyage
Így már talán érthető, micsoda kihívás volt 90 perc erejéig négy táncoló, ugráló, hadonászó embert megfiatalítani úgy, hogy pontosan tudták: minden este több ezren figyelik majd őket árgus szemekkel, így az illúziónak tökéletesnek kell lennie. Nem volt elég az ABBA tagjainak arcát megfiatalítani, hanem a testüket és a mozgásukat is „formába” kellett hozni. És még így maradtak olyan apró dilemmák, mint:
- Mi legyen a hajukkal? Bennynek és Björnnek, hogy is fogalmazzunk, kicsit kevesebb van belőle, mint annak idején, és a nőké sem úgy esik és lobog már, mint annak idején.
- Hát a ruhák? Digitális testekre csak nem adhatnak az ABBA-ra jellemző őrült, flitteres hacukákat, nem?
- Hát a koreográfia? Az ABBA tagjai ragaszkodtak ahhoz, hogy minden mozdulat az övék legyen – és ebben mindenki támogatta őket, de mégsem copy-paste-elhetik az idős zenészek mozgását a fiatal, digitális dublőrökre!
Nem volt mese: az együttes mind a négy tagját a nulláról fel kellett építeni, arccal, testtel, hajjal, ruhákkal. Az alábbi videón egy-két villanás erejéig látszik, mit jelentett ez: a korabeli fotók alapján kézzel lemodellezték őket a legapróbb pórusokig és bőrhibákig, ellátták őket virtuális hajjal, arcszőrzettel. Az idős tagok arcát beszkennelték és animálható modelleket készítettek belőlük, majd rájuk adták a feszülős, az ízületeken és más fontos pontokon azonosító labdácskákkal ellátott mozgásrögzítő (motion capture) ruhákat. Az arcmozgásukat öt héten keresztül több mint 160 kamerával rögzítették, így kaptak meg minden kellő adatot ahhoz, hogy a megfiatalított digitális másaik előadhassák ugyanazt a koreográfiát, az énekhez szükséges arc- és szájmozgást, majd a mozgásrögzítéssel kapott, kézzel korrigált csontszerkezettel mozgásra bírták az ABBAtarokat – az avatar szó után így nevezték el ugyanis a számítógépes ABBA-tagokat. Eközben eljátszatták a koreográfiát fiatalabb táncosokkal is, az ő mozgásukkal vegyítették a Bennyék mozgását, így lett hihető a végeredmény.
Értsd: a színpadon látható ABBA-tagokból semmi sem valódi, mindegyikük teljes egészében számítógéppel készült, a ruháik, a hajuk, a testük és az arcuk mind motion capture, kézi animáció és szimuláció eredménye, a legapróbb mozdulatokat is filmes trükkmesterek tucatjai felügyelték. Mindezt egy 65 millió pixeles, átlátszó LED-falra vetítik a színpadon – ez az a felbontás, amelynek hála még az első sorban sem lehet kiszúrni, hogy digitális mozgóképről van szó. Szó sincs tehát hologramról, „egyszerű” kétdimenziós kép ez, de a show hevében (és főleg: ötven méterről) így is tökéletes az illúzió.
Még úgy is, hogy a digitális ABBA-t valódi zenészek kísérik a színpadon, azaz az alkotóknak már csak ezért is nagy műgonddal kellett dolgozniuk: ha önmagában nem is, hús-vér emberek közt nagyon könnyű kiszúrni a digitálisat. Az ember mozgását pontosan reprodukálni márpedig lehetetlen: nagyon közel járunk, ám éppen ezért még súlyosabb az uncanny valley-effektus.
Uncanny Valley
A hetvenes években a robotikában leírt hatás. Lényege, hogy minél jobban hasonlít egy tárgy (vagy akár digitális kép) egy emberhez, a néző annál inkább elfogadja emberként, ám egy ponton, amikor majdnem teljes a hasonlóság, ez az elfogadás megszűnik: a közönség furcsán érzi magát, viszolyog a látványtól. Talán nem is tudja, miért, csak érzi, hogy „valami nem stimmel”. Ez a kényelmetlenség völgye: akkor érezzük, amikor fotorealisztikusnak szánt, valódi emberekről mintázott CGI-szereplőket látunk. Ha a hasonlóság tökéletes is, a furcsa érzés borítékolható, ha a digitális szereplő megmozdul, főleg, ha beszélni kezd.
A koncerteknek van egy visszatérő poénja. Benny kiszól a közönségnek:
Ez amúgy tényleg én vagyok, igen, ilyen jól tartom magam.
Általában ez az a pillanat, amikor a közönség felenged és belemegy a játékba. Az ABBA ugyanis itt üzeni meg nekik, hogy ők is tudják, hogy illúzió az egész. Az most tényleg mellékes, hogy a poptörténelem legszebb és legdrágább illúziója.
