Ha azt hiszed, Magyarországnak nincs vámpírja, tévedsz – avagy a népmesék sötét oldala

Aki hiányolja a vámpírokat, zombikat, víziszörnyeket és bosszúszomjas szellemeket a magyar mítológiából, és – többségünkhöz hasonlóan – azt hiszi, a magyar néphit véget ért a sárkányos-királyfis népmeséknél, esetleg Benedek Elek egy-két nyomasztóbb sztorijánál, annak van egy jó hírünk: az előbb említett szörnyeknél nem csak ijesztőbb, hanem a gyermekekkel és felnőttekkel nyomasztóbb dolgokat művelő rémalakokkal van tele a hazai néphit is, nincs okunk tehát irigykedni. Még a románok Drakulájára sem. (Már csak azért sem, mert nem is ők találták ki.)

Pár hónapja jelent meg a Kárpát-medencei szörnyeket, szellemeket és ártó és ártalmatlan természetfeletti lényeket szórakoztatóan, de tudományos igénnyel listázó Bestiarium Hungaricum, amelynek szerzői 250 oldalon keresztül sztoriznak a témában forrásokkal, hiteles beszámolókkal és csodás illusztrációkkal. (Mi egy részben a könyv kedvéért szervezett egynapos metálfesztiválon találkoztunk vele, de nem kell duplalábdobos-vérhányós zenét hallgatni az élvezetéhez, tényleg bárki által olvasható.) Amennyire tehettük, spoilermentesen kiemeltünk négy szörnyeteget a magyar néphitből, hogy megmutassuk, milyen élénk fantáziája volt a kora újkor magyarjainak.

Váltott gyermek

Ők az ellopott újszülöttek, akiket ártó lények raboltak el: szépasszonyok, rosszak (igen, ezt a szót bizonyos démonikus lényekre is használták akkoriban), ördögök, boszorkányok. Pontosabban nem is rájuk, hanem a helyettük otthagyott gyerekekre használták a kifejezést. Hogy ők aztán mit műveltek az elrabolt gyermekekkel, nem tudni, erről valahogy nem szól a fáma, de általában nem ölték meg, sőt, nem is bántották őket: ez nem a gyerekvérben fürdőző boszorkányok világa. Sok történet szól arról, hogy évek (általában a mesebeli hét év) után is visszacserélték a gyerekeket.

A legtöbb ártó lény a kereszteletlen gyerekekre utazott. Hogy megvédjék őket a szertartásig, a szülők különböző mágikus (vasnemű, seprű), kegy- és megszentelt tárgyakat tettek a csecsemő mellé, főleg, ha egyedül hagyták alvás közben. Azt hinné az ember, hogy a gyerekcserét észrevétlenül végezték a lények, de nem:

A „szerencsésebb” szülők a valódi gyerekükhöz egészen hasonló cseregyereket kaptak, illetve sokan tagadásban éltek és szentül hitték, hogy a váltott gyermek az övék, hiába néz ki másként. Sok történet szól arról, hogy a házakba betévedő koldusok, katonák figyelmeztették az ott élőket, hogy valami nem stimmel. Bizonyos ártó lények pedig el sem viszik a gyerekeket, csak megszoptatják őket, ezt onnan tudták, hogy hirtelen zöldet hánytak, vagy hasmenésük volt. Az pedig még népmesék témája is, hogy az ördög, látva, milyen mostohán bánnak a váltott gyerekkel, megsajnálja és visszacseréli őket. Akárcsak az, hogy a szülőknek zarándokhelyre kell vinniük a másik gyereket, az úton pedig különböző próbákat kell kiállniuk, míg – mivel mesékről van szó, kivétel nélkül – hirtelen felbukkan az igazi gyerekük, akit így megmenthetnek. Voltak szülők, akik radikálisabb módszerekhez folyamodtak: a javasasszonyok tanácsára éppen készültek forró kemencébe vetni a „gyanús” gyereket, ám az utolsó pillanatban a bűnös boszorkány visszatette a helyére az elrabolt fiút.

Ha megnézzük közelebbről az erről szóló írásos emlékeket és lejegyzett beszélgetéseket, persze gyanús, hogy az egész a beteg gyerekek, a szülők ki nem mondott szorongásai és a szülés utáni depresszió metaforája.

Nora

A magyar néphit gazdag, színes és izgalmas, hatalmas adóssága azonban, hogy hiányoznak belőle a popkultúra legnépszerűbb szörnyetegei:

Míg a románoknak ott van Drakula – igaz, ehhez egy élénk fantáziájú brit író kellett –, mi egyszerre sármos és ijesztő vérszívó nélkül maradtunk. Vagy mégsem? Itt jön a képbe Nora, a felföldi vámpír, aki a halva született, vagy a szoptatás nélkül, rögtön a születés után meghalt gyermekek nyugodni képtelen lelkéből született. Egy másik változat szerint felnőttek lakoltak úgy súlyos bűneikért – főként gyilkosságért –, hogy norává változnak. Hivatalos kategóriája nyomódémon (aki ráül az emberre, lefogja, „nyomja” és úgy kínozza), egyébiránt valóban vámpírszerű: az emberek mellét, mellkasát „szívja, szopkodja”. Nem vérezteti ki azonban áldozatait, akik ráadásul még csak nem is változnak norává, ez azon lelkek „kiváltsága”, akinek még dolguk van az emberek dimenziójában.

Vámpírhoz való hasonlatossága itt véget is ér: vidékenként változik, hogy milyen alakban jelenik meg, van, ahol láthatatlan, van, ahol farkasember-szerű, van, ahol „egyszerű” szellem, és – hogy azért a vámpírfetisiszták is megkapják a magukét – egy-egy konkrét ember képében jelenik meg. Különböző szláv mondák és történetek terjedtek el a határmenti településeken, így nem csoda, hogy ennyi alakja és „tevékenységi köre” akad. Többnyire azonban fiatal lányok képében tűnt fel nora, aki csecsemők és más serdülő nők vérét szívta.

Gyaníthatóan persze arról volt szó, hogy a vashiányos, vagy vérképzőszervi zavarban szenvedő beteg gyerekek és kamaszok tüneteit „tudták le” annyival, hogy „szíjja őket a nora”. Ennek ellenére az elmúlt évtizedekben is gyűjtöttek történeteket valódi emberek valódi traumáiról. A Torna megyei népmondák című 2001-es kötetben egy férfi elmeséli, hogy a feleségéhez hozzáérni sem lehetett, „úgy ki volt szívva”, és egyszer őt magát is elkapta a nora. „Oszt akkor megfogta a vállamat, aszt hanyatt fordított, de olyan erővel, hogy a szemem szikrázott, hogy nem akartam, és mégis megfordított. Megnyomott. Úgy rádűlt az emberre, hogy meg se tud szólalni. De én aszt erőt vettem magamon, akkor, ahogy fogta a vállamat, megfogtam a kezét. Istállóban aludtam. A cimborámnak, mondtam: János bácsi, gyújtsa meg a lámpát! Megfogtam a nora kezét. Az úgy húzott engem, hogy a falnak támasztottam a fejem és a szénatartó oszlopnak a lábam, hogy le ne húzzon engem. Mikor meggyújtotta a lámpát, akkor csak markótam össze a kezeimet, nem fogtam semmit.”

Gyerekijesztők

Ezek a szörnyek két szempontból is kilógnak a sorból: egyrészt nem is egy lényről, hanem egy egész kategóriáról van szó, másrészt a többivel ellentétben nem sokan hitték el, hogy léteznek. Elhitették azonban az erre leginkább fogékony – és ennek leginkább kiszolgáltatott – csoporttal: a gyerekekkel. Ahogy a neve is mutatja, a róluk szóló történetek nem éppen progresszív és píszí, de rendkívül hatásos pedagógiai eszköznek bizonyultak, annyira, hogy a most negyvenes generáció nagy része is átélte még, milyen az, amikor a szülők teljes komolysággal azt mondták nekik, hogy

Esetleg a picipangós, a makucs, vagy – ha némi összekacsintós humorral fűszerezték a gyerekijesztést – a rézfaszú bagoly.

A könyv négy kategóriába sorolja ezeket a szörnyeket, az első számunka a legkevésbé érdekes, cserébe – mai szemmel – durván rasszista: olyan valóban létező, de a gyerekek számára idegenül és ijesztően ható közösségekkel és foglalkozásokkal is riogatták őket, mint a – tényleg elnézést mindenkitől, mi csak szó szerint idézünk – tatár, cigány, zsidó, zsákos ember, drótos, rongyszedő, vagy a szerkesztőségünk kedvence: a pap. (Vö. „aludj el végre, mert elvisz a pap” – mai szemmel, a tények ismeretében még ijesztőbb, mint annak idején, nem?) A második csoport a valóban „létező”, itt is tárgyalt hiedelemlények, őket teljes komolysággal emlegették, hiszen a felnőttek is hittek bennük, a harmadik a létező, de ijesztő, vagy nem létező és ijesztő állatoké, a negyedik – és legérdekesebb – a kifejezetten a gyerekek kedvéért kitalált szörnyek kategóriája. A kollektív szerző szabadjára engedte a fantáziáját (fantáziáit), amikor neveket adott nekik: a fent említetteken kívül kiemelkedik a mezőnyből a kankus, kokós, mókár és a kislányok ijesztegetésére használt pinarágó. A nyelvészeket azóta foglalkoztatja e szavak eredete, és csak nem bírnak velük. Kivéve az utolsót, azt mindenki érti.

Szóval nem volt könnyű gyereknek lenni a kora újkori Magyarországon. De legalább megmagyarázza, hogyan termelte újra a társadalom a nem létező lényekben hívő tömegeket évszázadokig.

Víziember

Kevés történet szól vízben élő lényekről, és azokból is nehéz kisilabizálni, mit kell tudni róluk, és ez igaz a víziemberre is. Az összkép azonban így is izgalmas és hátborzongató, ráadásul ő az első természetfeletti entitás, amely – hála a horrorszerzőként is remeklő Jókai Mórnak – bekerült a 19. századi magyar popkultúrába.

Az egyszerű magyar parasztemberek, ahogy a könyvből is kiderül, sehol sem érezhették biztonságban magukat, szó szerint minden sarkon egy-egy újabb démon leselkedett rájuk, miért lenne kivétel a víz, vagy annak a partja? A vízbe fúltak lelkéből születő víziember a gyanútlan fürdőzőket, csonakázókat csalta vagy rántotta le a mélybe, és kevesen élték túl a találkozást. Nem csoda, hogy a róla szóló történetek főleg a Duna, az Ipoly és a Garam mentén bukkantak fel. Diószegi Vilmos néprajzkutató még a 20. század közepén is számtalan vicces és/vagy hátborzongató megnevezésre bukkant Nagycétény, Tápa, Algyő környékén:

• hordófejű torzember;
• szőrösbüfögő;
• veressipkás;
• feketegyermek;
• meredttestű;
• holtember;
• zöldruhás emberke.

De ismerték még vízivóként, vízőrzőként, víziördögként is; ők általában „csak” felszaggatták a hálókat, tönkretették a csónakokat, vagy elitták a malom elől a vizet. A meredttestű pedig már-már ártalmatlan volt: akik találkoztak vele, azt mesélték, beugrott és befeküdt a csónakba, ott holtnak tetette magát, ha bántották, elsüllyesztette őket, ha békén hagyták, egy idő után megelevenedett és visszaugrott a vízbe. A holtember azonban már a vízben halottnak tetette magát, a halászokat pedig, akik segítő szándkékkal behúzták a csónakba, elrabolta és otthonába vitte. A sellőkhöz, szirénekhez hasonló csábító, a férfiakat tőrbe ejtő nők inkább Erdélyben, Székelyföldön bukkantak fel.

Vissza Jókaihoz: tőle tudjuk, hogy a víziember nem csak a magyar mondák legveszélyesebbje, hanem legijesztőbbje is volt. „A fej, az ábrázat emberé volna: férfié talán, hanem a sima arcot rőt, kurta szér fedi, s a koponyáját a haj helyett is csak vidraveres csömbölék takarja, két hosszú füle hegyesen mered fel, az alak szája úgy össze van szorulva, hogy semmi ajka nem látszik, orrcimpái összelapultak, alig kivehetők; hanem a szemei, mint a halnak mereven, karikára kinylva. Az egész arcon semmi indulatkifejezés.” A Névtelen vár című regényéből kiderül ráadásul, hogy „nem emberként úszva” szökellt tova, hanem „szeszélyes zegzug szökellésekkel, mint egy ősvilági csoda, lökve magát odább, s eltűnve a vízmélység homályában, hol ember szeme nem lát többé, csak a halé.”