A férfiak szerelméért és szakmai féltékenységből vívtak egymással véres párbajokat a nők

Isabella de Carazzi és Diambra de Pottinella (16. század)

Isabella de Carazzi és Diambra de Pottinella nápolyi nemesasszonyok voltak, és jó barátnők, amíg egy férfi közéjük nem állt. Fabio de Zeresola egy feltűnően szívdöglesztő külsejű úriember volt, aki nagyon népszerűnek számított a nápolyi hölgyek körében a 16. században. Izabella és Diambra nem is sejtette, hogy a férfi mindkettőjükkel találkozgat, egészen addig, amíg mindhárman részt nem vettek ugyanazon az esküvőn: Fabio egyetlen, sokatmondó, átható és szenvedélyes pillantást vetett Isabellára, amiből Diambra, aki akkor Isabella társaságában volt, azonnal rájött, hogy valami van közöttük.

A két nő ezután halálosan összeszett: Isabella ragaszkodott ahhoz, hogy Fabio jobban szereti őt, és így a szerelem törvénye szerint a férfi az övé. Diambra viszont azt állította, hogy őt szereti jobban, és hogy Isabella hazudik. Valamint azt is hozzátette, hogy igazáért akár meghalni is hajlandó lenne, és hogy nyomatékot adjon szavainak, kihívta párbajra egykori barátnőjét. Végül megállapodtak, hogy hat nap múlva találkoznak egy közeli mezőn, és teljes hadifelszerelésben fognak megütközni: karddal, lándzsával, buzogánnyal, páncélozott csataméneken lovagolva. 

A párbaj napján a nápolyi udvarban mindenki, aki csak számított – beleértve magát a spanyol alkirályt is – ott tülekedett az összecsapás helyszínén, hogy tanúja legyen ennek a rendkívüli eseménynek. Isabella kék ruhába öltözve érkezett, és egy gyémántos címerrel díszített sisakot viselt, lova bársonytakarója pedig kitűnően illett a ruhájához. Diambra zöldet viselt, sisakjának címerén aranykígyó ágaskodott. Mindkét nő felkapta a lándzsáját, és amikor a trombitaszó megszólalt, olyan kérlelhetetlen vadsággal vadsággal támadtak egymásra, hogy a nézősereg egy emberként hördült fel ámulatában. 

A lándzsacsata után a nők felkapták a buzogányokat, és irtózatos csapásokat zúdítottak egymás pajzsára. Az egyik ütés hatására Isabella pajzsának fel letört, a lova pedig megbotlott és összeroskadt. Diambra leszállt a hátasáról, és hangosan követelte, hogy Isabella adja meg magát, és ismerje el, hogy Fabio de Zeresola jogosan az övé. Isabella erre felkapta a kardját, Diambra ellen rontott, a földre taszította őt, és elvágta a sisakjának szíjait. Ezután elismerte, hogy Diambra a győztes, és az övé a trófea.

E figyelemre méltó (noha korántsem biztos, hogy a valóságban is megtörtént) összecsapás híre futótűzként terjedt el Európa udvaraiban, és a történetet nemzedékeken át mesélték. Körülbelül egy évszázaddal később, 1636-ban Jusepe de Ribera spanyol művész örökítette meg az összecsapást, a kordivat szellemében olyan modorban, mintha egy történelmi vagy mitológiai jelenet lenne. 

Polignac grófnő és Nesle márkiné (1719)

Polignac grófnőnek számos szeretője volt az évek során, de egyikük iránt olyan őrült és szenvedélyes szerelemre lobbant, hogy miután a férfi ejtette őt, pisztolypárbajra hívta új kedvesét, Madame de Neslét. A hadüzenet oka Armand de Vignerot du Plessis volt, Richelieu 3. hercege, a 17. század egyik legnagyobb államférfijának, Richeliu bíborosnak a  dédunoköccse. A herceg híres nőcsábász és intrikus volt: Choderlos de Laclos állítólag róla mintázta Valmont karakterét a Veszedelmes viszonyokban. Amikor elhagyta Madame de Polignacot Nesle márkinéért, teljesen elzárkózott tőle, még csak beszélni sem volt hajlandó vele, a nő pedig csaknem beleőrült a féltékenységbe. 

Amikor már nem bírta tovább, Madame de Polignac levélben párbajra hívta ki Madame de Neslét. A választott fegyver a pisztoly volt. A harcoló felek a Bois de Boulogne-ban találkoztak, tisztelegtek egymásnak, és elsütötték a fegyvereiket: Madame de Nesle elesett, mellkasa vörös volt a vértől. Polignac, mivel úgy vélte, hogy ellenfelét halálos csapás érte, elindult vissza a kocsija felé, és közben állítólag még odavatette márkíznak: „Így jár az, aki egy hozzám hasonló nőt megfoszt a szeretőjétől. Ha a hatalmamban állna, az ilyen alattomos teremtéseknek nem csak az agyát lőném keresztül, hanem éppúgy a szívét is kitépném.”

Csakhogy Madame de Nesle agya rendben volt. A lövés elkerülte a mellkasát, és csak a vállát súrolta. Amikor magához tért, ujjongott, hogy most, mikor minden kétséget kizáróan bizonyította lángoló szerelmét, a herceg csakis az övé lesz. Ám ebben tévedett: Richelieu hercege, a nagy manipulátor szinte azonnal dobta a márkinét, és Charlotte Aglaé d’Orléans-ra, a francia régens lányára vetette ki a hálóját. 

Marie-Rose Astié de Valsayre és Miss Shelby (1886)

A francia Madame Marie-Rose Astié de Valsayre híres volt arról, hogy hangosan kiállt a feminista (vagyis inkább protofeminista) ügyek mellett: többek között azért, hogy a nők nadrágot viselhessenek, szavazati jogot nyerjenek, egyenlő hozzáférést kapjanak minden szakmához, valamint egyenlő fizetést is. Astié feltűnően sokoldalú személyiség volt: korábban ápolónőként szolgált a francia-porosz háborúban, majd orvos lett belőle, könyveket is írt, valamint kiválóan vívott. Női vívóklubot alapított, ami jól illeszkedett egy másik kedvenc vesszőparipájához: ő ugyanis rendszeresen arra próbálta ösztönözni az anyákat, hogy szoptassák saját gyermekeiket ahelyett, hogy dajkákat alkalmaznának. Úgy vélte, hogy ez a sport remekül edzi a mellizmokat, és így a szoptatós anyáknak is jót tesz.

Az amerikai Miss Shelby is orvos volt, és a francia és az amerikai orvosnők érdemeiről folytatott vita váltotta ki közöttük az ellenségeskedést; ugyanis mindketten felsőbbrendűnek tartották saját honfitársaikat, így a dolgok hamar elmérgesedtek. Miss Shelby egy ponton talán még idiótának is nevezte Madame de Valsayre-t. Erre Astié kesztyűjével Miss Shelby arcába vágott, ami egyenes úton vezetett a kardpárbajhoz. Belgiumban, a waterlooi csatatéren kerültek szembe egymással: a második menetben Astié de Valsayre enyhén megsebesítette Shelby kisasszonyt a karján, és az első vér után a bírák lefújták a meccset. Astié de Valsayre-t hirdették ki győztesnek, és ezzel a francia orvosnők (akikből olyan sok azért nem lehetett) becsülete megmenekült. 

Sándor Paulina grófnő és Kielmannsegg Anasztázia grófnő (1892) 

Pauline von Metternich, azaz Sándor Paulina osztrák-magyar grófnő (később hercegné) pedigréje aligha lehetett volna előkelőbb. Anyai nagyapja Metternich herceg, a kancellár, diplomata, államférfi és konzervatív ikon, aki Napóleon után rendet csinált Európában, és akit maga Henry Kissinger választott PhD-je témájául, édesapja pedig a valaha élt egyik legmenőbb magyar főúr, Sándor Móric, az életveszélyes, ám annál látványosabb mutatványairól és ingatag mentális állapotáról egyaránt ismert Ördöglovas. 

Paulina 1836-ban született Bécsben, húszévesen hozzáment nagybátyjához (vagyis félnagybátyjához), a francia nagykövet Richard von Metternichhez, akitől három lánya született, és akivel boldog házasságban éltek. Csalhatatlan jó ízlése és fáradhatatlan kultúraszervező (sőt: közvetítő) tevékenysége volt az, ami a 19. század második felének egyik legmegbecsültebb és legbefolyásosabb asszonyává tette. Miután Richard von Metternich herceg hivatali kötelezettségei miatt a házaspár 1859 és 1870 között többnyire Bécs és III. Napóleon párizsi udvara között ingázott, a hercegnének volt alkalma alaposan megmerítkezni az európai szellem legjavában. Nem volt világraszóló szépség, ám okos, széleskörűen művelt, szellemes csevegőnek és levelezőnek bizonyult, akinek elbűvölő társaságát nemcsak az arisztokrácia, hanem a művészvilág is szívesen kereste.

Baráti viszonyt ápolt többek közt Prosper Merimée-vel, Alexandre Dumas-val, Saint-Saënsszal, levelezett Liszttel, Strauss a Bécsi Bonbon keringőjét, Wagner egy zongoradarabját dedikálta neki. Szervezett kiállítást, operaelőadást (például a Tannhäuser legendásan botrányos párizsi bemutatóját), ragyogó, tematikus bálokat és jótékonysági estélyeket, fiatal, feltörekvő komponistákat támogatott, szalonokat tartott fent, öltözködésével pedig divatot teremtett a francia udvarban, és miután beajánlotta kebelbarátnőjének, Eugénia császárnénak angol szabóját, Charles Wortht, megkezdődött a haute couture korszaka, francia chic máig tartó hegemóniája.

Emellett pedig minden idők egyik leghíresebb női kardpárbaja is az ő nevéhez fűződik. 

1892-ben történt a nagy esemény, a végső leszámolás Sándor Paulina és az orosz születésű Kielmannsegg Anasztázia grófnő között, amit aztán széltében-hosszában tárgyaltak egész Európában. Ami nem csoda, mert már önmagában az is fantasztikus, hogy min robbant ki az egész konfliktus: azon, hogy milyen virágok szolgáljanak dekorációként a bécsi zenei és színházi kiállításon. Paulina volt az esemény női bizottságának tiszteletbeli elnöke, míg Anasztázia az ügyvezető, és ennélfogva természetesen mindketten maguknak követelték a jogot, hogy ebben a minden viccen kívül életbevágó kérdésben egyedüliként dönthessenek. Miután nem jutottak dűlőre, érthető, hogy tényleg nem maradt más megoldás, mint kardélre hányni a másikat (és azért zárójelben jegyezzük meg, hogy a dekoráció minden bizonnyal inkább csak egy jól hangzó ürügy volt, és valójában egy régóta húzódó háborúskodás végére óhajtott pontot tenni a két arisztokrata alfa-nőstény).

A párbaj a liechtensteini Vaduzban folyt le, és a párbajsegédi (Schwarzenberg hercegné és Kinsky grófnő), valamint az orvosi feladatokat (Lubinska bárónő) is kizárólag nők látták el, ilyesmire pedig korábban még nem volt példa a történelemben. A férfiak annyira nem szívesen látott vendégek voltak az évszázad egyik legfontosabb társasági eseményén, hogy még a feleket a helyszínre fuvarozó inasok és kocsisok is csak a vívóknak háttal, távolabbról élvezhették az eseményeket. Ugyanis Lubinska bárónő javaslatára a hölgyek, mintha csak egy dögös, bőrtangás fantasyamazonokat felvonultató Boris Vallejo-festményt próbálnának megeleveníteni, végül félmeztelenül vívtak meg, hogy az ilyen esetekben rendszerint a sebbe kerülő, nem mindig higiénikus szövetdarabok ne okozzanak csúnya fertőzéséket.

Az első két körben még csak óvatosan kóstolgatták egymást, azonban a harmadikban már elszabadult a pokol: Sándor Paulina az orrán sebesült meg, Kielmannsegg Anasztázia meg a karján, majd mindketten elájultak, a segítségükre siető szolgákat pedig Lubinska bárónő zavarta vissza az esernyőjével, nehogy még a szemérem is súlyosan megsérüljön ebben a szörnyű vérfürdőben. Ugyan a grófnő talált be először, az osztrák-magyar hercegné szebb és nagyobb vágást ejtett, így többnyire őt szokás győztesnek tekinteni; mondjuk az Ördöglovas lányától azért tényleg ez a minimum. Hogy végül milyen lett a virágdekoráció, arról sajnos nincs információnk, de biztosak vagyunk benne, hogy az egész császárváros le volt nyűgözve a látványtól.