A nő, aki megölt egy gyereket, csak hogy kivégezzék végre

Hosszú hajú, középkorú nő áll a vízesésnél, tekintete elcsigázott, testtartásából süt a reményvesztettség. Karjában vigasztalhatatlanul síró csecsemő, már meg sem próbálja megnyugtatni. Nem az övé, nem sokkal korábban ragadta el, egy tisztásról, ahol a gyereket egy percre magára hagyták a szülei, meg sem állt vele a szakadékig. Még egy kicsit állnak mozdulatlanul, végül magától értetődően, gépies mozdulattal dobja le a kicsit a biztos halálba. A sírás ellhallgat, ahogy eléri az első sziklát. A nő még áll egy darabig, majd elindul élete leghosszabb sétájára, a közeli apátságba, hogy feladja magát.

Ezzel a jelenettel indít Az ördög fürdője (Des Teufels Bad), az idei év (évtized) egyik legmegrázóbb filmje. (Kritikánkat erre olvassátok!) És bár hagy némi időt arra, hogy magunkhoz térjünk a sokkból, a film ennél csak sötétebb és baljósabb lesz.

Gyerek nélkül kivet magából a közösség

A történet innentől kezdve Agnesről szól, a 18. század közepén, az osztrák tanyavilágban élő és boldogulni próbáló parasztlányról, akit – eltekintve attól, hogy menthetetlen álmodozó és hatalmas fantáziája van – sorstársaihoz hasonlóan két dolog foglalkoztat: rendben tartani a háztartást, és szorgalmasan szülni a gyerekeket újdonsült férjének. Agnes tényleg szeretne gyereket, minden gondolata ekörül forog, és csak másodsorban azért, mert aki képtelen világra hozni legalább egyet, az kiközösített pária marad a mélyen vallásos közösségben (előreláthatóan rövid) élete végéig.

Az ördög fürdője a bemutatója alapján sötét és természetfeletti folkhorrornak tűnik, kicsit olyan, mint Robert Eggers A boszorkány című remekművének osztrák változata, de ennek ne dőljünk be: bár hangulata itt-ott hasonlít, boszorkányságról, egymást módszeresen kiirtó családról és az ördög által megszállt fekete kecskéről szó sincs. Inkább az érdekli film alkotópárosát, Veronika Franzot, Severin Fialát, hogy milyen lehetőségei vannak a nőknek, akik nem tudják, vagy nem hajlandóak teljesíteni a princípiumot. Így aztán természetes, hogy kész kis mitológia alakult a fogamzás és a terhesség köré, pogány és keresztény elemekkel.

Ebben a közösségben a nők mindent megtesznek, hogy gyerekük legyen, ha pedig nem jön össze, egyenes út vezet a depresszióhoz és a szuicid gondolatokhoz. Agnes férjét egyáltalán nem érdekli a szex – pontosabban vele nem érdekli, ami nem csoda, apró jelekből kiderül ugyanis, hogy a férfiakhoz vonzódik –, ezért a nő egész élete értelmetlenné válik. Öngyilkos azonban nem lehetett: akik a saját életüket oltják ki, azokat el sem temetik, haláluk pedig legfeljebb arra jó, hogy a falu papja példabeszéd-alapanyagként használja, és emlékeztessen mindenkit, hogy az ilyen emberek lelkéért imádkozni sem érdemes.

Végigsöpört Európán

„Szerencsére” akadt egy rafinált és – teológiai értelemben – legális módja az öngyilkosságnak, amelyet a fennmaradt dokumentumok szerint nők százai – valójában nyilván inkább ezrei – alkalmaztak a korszakban. Ez az áttételes vagy közvetett öngyilkosság (suicide by proxy), a lényege pedig, hogy az áldozat ilyenkor nem megöli, hanem szó szerint kivégezteti magát. Ehhez azonban kell egy bűntény is, mint a gyerekgyilkosság. Az, hogy a gyermektelen nők gyerekeket öltek, nem valami beteges bosszú, hanem jól megfontolt, logikus, és a maga perverz módján emberségesnek tűnő döntés.

A két rendező a This American Life nevű podcastben hallott először a jelenségről; az egyik epizódban Kathy Stuart történész azt fejtegette, hogy miként söpört végig az öngyilkosság ezen formája Európában a 17-18. században. Főleg nők ölették így meg magukat, a forgatókönyv pedig mindig ugyanaz volt:

• A depressziós, reményvesztett nő elrabolt egy gyereket (minél kisebbet, annál „jobb”), és gyorsan, lehetőleg fájdalommentesen végzett vele.
• Ezek után elgyalogolt a legközelebbi kolostorba, apátságba, templomba, és feladta magát, mindent bevallott, és egy percig sem próbálta tagadni bűnösségét.
• A börtönben, mint mindenkit, őket is meggyóntatták, és a kivégzés előtt Isten nevében megbocsájtották a bűnüket. A nők így úgy haltak meg, hogy tudták: a mennybe kerülnek.
• Ami a megölt gyerekeket illeti, a szülők és a közösség gyászoltak, de mindenkit vigasztalt a tudat, hogy ők már a mennyországban vannak, a gyerekek ugyanis ártatlanok, tehát gyónás és feloldozás nélkül is oda jutnak.

Lefejezés után hatalmas buli

Ezért öltek gyerekeket az életüket eldobó nők. Az egyház ezt procedúrát szó szerint szakmányban végezte a 18. század elejére: kaput kinyit, nőt meghallgat, börtönbe vet, meggyóntat, kivégez, jöhet a következő. Az öngyilkossági hullám ekkorra már a német államnak is feltűnt, 1702-ben Nürnbergben hoztak tehát egy törvényt, amely meghatározta a közvetett öngyilkosságok esetén a kivégzések hosszát és a fájdalom szintjét. Nem vált be:

65 évvel később leálltak a kivégzésekkel, a gyerekgyilkos nőket életük végéig börtönben tartották. Ez sem jött be: még ez is vonzóbb volt számukra, mint hogy a közösségükben éljenek kiközösítve, depressziósan. Arról nem is beszélve, hogy a kis falvakba, tanyákra – ahol a film is játszódik – el sem jutottak a törvények. „Néhányukat talán eltántorította ez, de a többség egyszerűen alkalmazta továbbra is az áttételes öngyilkosságot – mondta a történész. – Még a 19. század első évtizedeiben is találunk ilyen eseteket, szóval úgy tűnik, egyszerűen nem kapták meg a memót.”

A vallomásokból kiderül, hogy a nők tényleg úgy gondolták, szívességet tesznek a gyerekeknek azzal, hogy idejében – értsd: még mielőtt bűnösökké válnának – a „mennyországba küldik” őket. Leírni is borzasztó, de valahol „win-win helyzet” volt ez a történész szerint: így gyilkos és áldozata is üdvözül. Mai szemmel teljes őrületnek tűnhet az egész, akkoriban azonban ez volt a dolgok szokásos menete. Annyira, hogy – ez a filmből is kiderül – a kivégzések nem horrorisztikus és tragikus események voltak, hanem közösségi élmény, magát a lefejezést pedig hatalmas buli követte, amelyben az egész falu részt vett, zenével, étellel, alkohollal. Az áldozat véréből inni pedig szerencsét hozott, ezért mindenki hozott egy edényt, egy erre kijelölt ember pedig egyenként adagolta a falubelieknek a vödörbe gyűjtött vért.

Egy más világba csöppent

Az Ördög fürdője egy konkrét eset lazán értelmezett feldolgozása: Agnes alakját Eva Lizlfellnerin ihlette, aki 1761-ben, 25 évesen – tehát túlkorosan – ment hozzá egy viszonylag jómódú földműveshez úgy, hogy akkor még csak pár napja ismerte. Úgy volt vele, hogy jó lesz ez is, csak végre szülhessen már és biztonságban tudhassa magát. A házasság után a férfi rögtön odaköltöztette magányos, a falutól 25 kilométerre fekvő tanyájára. Ez akkoriban hatalmas távolság volt, Eva ilyen erővel egy másik országba is költözhetett volna. Az összezavarodott lány egy más világba csöppent, ahol mindent, még új férjét is anyósa, a kőkemény matriarcha irányított, és aki többek közt tudatosan éheztette a farmon dolgozó munkásokat.

A nő depressziós lett, súlyos tünetekkel, ám az ilyesmit akkoriban népi gyógymódokkal igyekeztek kezelni. A filmben is szerepel az egyik előszeretettel használt módszer: a falu borbélya átszúrta a nők tarkóját a felső csigolyák megfelelő pontjánál és átfűzött a bőr alatt egy zsineget, amely persze legfeljebb arra volt jó, hogy a depressziós beteg így is fájdalmat okozzon magának, és persze hamar elfertőződött. Egyébként annyit mondtak Evának, hogy imádkozzon és dolgozzon, attól majd jobban lesz.

A fennmaradt hatósági iratok és beszámolók szerint Eva azt tervezte, hogy lassan megmérgezi magát, hátha így átveri a papokat és betudják a halálát egy betegségnek; el is kezdte szedni a mérget, de képtelen volt így végezni magával. A faluban azonban több gyerekgyilkosság is történt azokban az évtizedekben, Eva is hallotta a történeteket. Az első kísérletet elrontotta: egy nagyobb fiút próbált megölni, ám az elfutott előle, ezután döntött úgy, hogy egy magatehetetlen csecsemő lesz az áldozata.

„Ugyanazt érzi, amit a modern nők többsége is”

Kathy Stuart történész 400 dokumentált esetet talált 1580 és 1839 között csak a mai Ausztria területén. Nem csak a paraszti közösségben fordult elő az ilyesmi: Bécsben 115 év alatt 95 nő végzett így magával. A helyzet annyira súlyos volt, hogy a korszak gyilkossági statisztikáinak jó részéért a közvetett öngyilkosságot elkövető nők felelnek. Az öngyilkossági hullám nem válogatott felekezetek szerint: katolikusok és protestánsok ugyanolyan arányban végeztek így magukkal.

Veronika Franz és Severin Fiala a történésszel együttműködve, a kihallgatási jegyzőkönyveket tanulmányozva írták meg a film történetét, úgy, hogy az a lehető leghitelesebb legyen, mindenféle túlzás nélkül, csak annyi dramatizálással, amennyi mindenképp szükséges. Mint később elmondták, művelt, osztrák nő létükre fogalmuk sem volt, miken mentek keresztül nők és családok, öt éve találkoztak először a jelenséggel.

„Persze nem csak a múltról szerettünk volna filmet készíteni – mondta el Fiala egy interjúban. Fontos, hogy a máról is mondjunk valamit. A főszereplő nő perfekcionista, így képtelen beteljesíteni a szerepet, amit a társadalom elvár tőle. Végig azt hiszi, nem elég jó, és az ő hibája az egész. Azaz ugyanazt érzi, amit a modern nők többsége is.”