Hogy az ilyetén vonzás természetét jobban megértsük, jó segédanyag lehet Klaus Mann Mefisztója. Az a könyv, amit inkább filmen láttunk, hiszen Szabó István 1982-ben mindent vitt vele, 1982-ben az Oscart is, ezért mindenkiben ez a változat (ami sok ponton eltér az eredeti műtől) él és lüktet. Pedig a regény – épp a plasztikus leírásai miatt – nagyon más. „A könyv alakjai típusokat, nem konkrét személyeket ábrázolnak” – áll ott feketén-fehéren. A kulcsfigura nyilván a főszereplő, Hendrik Höfgen, a nagyravágyó, puha jellemű színész. (Szabó István úgy eltalálta Klaus Brandauert, ahogy azt még nem láttam adaptációnál – szóval ezen a ponton összeforr könyv és film.)
Hulló hajú szívtipró
A jellemzésekből látszik, hogy Höfgenünk nem egy tipikus szépség: hízásra hajlamos, kissé megereszkedett, haja hullik, és amúgy is ritkás szálú, amit előbb fésülködési trükkökkel (ezt szerettük már Mézga Gézánál is), majd kopaszsággal leplez. Álla puha, tekintete gyakran üres. (Alig várják ezek a szemek, hogy szereppel töltődjenek.) Mégis, a nők bomlanak utána, hiszen azt látják benne, amit látni szeretnének. Mindig lenyűgözött a női képzelőerő, ahogy a szinte jellegtelen matériából álompasit gyúrnak magukban. Persze Höfgen tett róla, hogy olyan társaságban mutatkozzék, ahol az ő szerény adottságai igazi kincseknek látszanak: „Esztétikai szempontból a helyzet Höfgennek kedvezett: a terjedelmes házaspár mellett ő karcsúnak hatott, a mozgékony, nyomorék reklámtörpe mellett pedig daliásnak. Egyébként az arca, bármily keménynek és fakónak látszott is, szellemes ellentéte volt a másik három arcnak: az érzékeny halánték mégiscsak egy ember orcája volt, aki élt és szenvedett; húsos pártfogójának ábrázata azonban elmosódott maszk, a szentimentális nőszemélyé bárgyú lárva, a propagandistáé pedig torzpofa.”
Gyönyörű nő, csúnya barátnő
Számomra világos lett a tanulság: jól válasszuk meg a társaságunkat, igyekezzünk magunk alá terelni őket. Sok nő alkalmazza ezt a kis cselt: gyönyörű nők náluk csúnyácskább barátnőt választanak, hogy a szépségük jobban kitűnjék. Régi trükk ez, és mindig beválik. Ha túlsúlyosak vagyunk, legyen társunk kifejezetten kövér, ha nem túl jó a frizuránk, mutatkozzunk kopaszokkal! Höfgen így mindenkit el tudott csábítani: az állatias Tebab hercegnőt ugyanúgy, mint a kifinomult Barbarát, aki – mivel józanabb – időben leleplezi magában a csalót. Olyan könnyű társasági szépségnek lenni! Aztán ha az ember kikerül a köreiből, máshol elveszetté válhat… Itt jöhet a könyvből elleshető másik csel, amit Nicoletta alkalmaz, aki kezdetben Höfgen munkatársa, majd második felesége lesz, akivel tökéletes párosnak ítélték őket. Pedig a lány sem volt a szó szoros értelmében vett szépség.
Mégis, Höfgen, „amikor viszontlátta Nicolettát, ismét lenyűgözte a lány metszően éles beszédmódja, villogó, átható tekintete és büszkén öntudatos magatartása. A lába nem volt szép, inkább kissé vastag; de olyan diadalmasan mutogatta a fekete selyemharisnyában, hogy szépsége egyszerűen vitathatatlanná vált.” És a nő még tudta fokozni: „A papám szélhámos volt – jegyezte meg emelt fejjel, vidáman és büszkén –, mamám a párizsi operában táncolt, mint hallom, nagyon butácska volt, de a lába állítólag isteni szép – kihívóan saját lábára nézett, mintha jelezné, az is isteni.” A példa remek, csak el kell tanulni, én már régóta gyakorlom, hogy így lehet a szemlélőbe azt szuggerálni, hogy igen, mi is gyönyörűek vagyok. Tanúsíthatom, hogy elhiszik…