Nincs is annál kiábrándítóbb, mint amikor az ember elképzeli magát címlapra illő, bombasztikus frizurájával, majd időt és pénzt nem kímélve el is megy fodrászhoz, a végeredmény láttán viszont elszörnyed és csit-csatokkal próbál valamelyest elfogadható burát kreálni magának. Vagy éppen copfba fogva hordja a haját, míg újra ki nem nő, és újra levágathatja.
Van, akivel egy új fodrász szúr ki – pedig a barátnőnknek milyen klassz hajat vágott –, mással egy olcsó fodrász, aki nem strapálta magát. De jöttem én már ki drága fodrásztól is úgy, hogy szívesen húztam volna zsákot a fejemre.
Hál’ istennek, fodrászszerencsétlenségekkel sosincs egyedül az ember. Íme, a mi riasztó emlékeink, amiket bárcsak tudnánk feledni.
Elvis él
Életem legtragikusabb emléke bátyám esküvőjének napján történt. A fodrászom betegség miatt lemondta a szombat reggeli időpontot, így arra gondoltam, berohanok egy olyan szalonba, ahol nem kell időpontot kérni. A szalonban egy nagyon kedves recepciós lány fogadott, majd odahívott egy fiút, akinek kiadta a feladatot: alkalmi konty. A srác nem tétlenkedett, nekilátott a hajamnak, és az általam kért egyszerű, letisztult, mindenféle extraságot nélkülöző hajfeltűzés helyett egy olyan Elvis-hajat faragott a fejem tetejére, hogy majdnem elsírtam magam. Hiába kértem, hogy csinálja másképp, hogy nyomjuk lejjebb a gigakakastaréjt, a sok hajlakk és tupír miatt ezt már nem lehetett megtenni. Idő persze nem volt újra kezdeni, mentem hát az esküvőre, ahol a fejem igazi látványosságnak számított – a rólam készült képeket persze azóta sem mertem visszanézni.
Amikor megszalad a fodrászolló
“Az iskolában az egyik nagyon jó fiú barátom hosszú hajat növesztett. Úgy 16 évesek lehettünk, amikor kicsit elkezdett ritkulni a haja, és arra kért, kísérjem el, mert le akarja vágatni. A hajára volt a legbüszkébb, hatalmas szám volt, hogy egy idegennek a kezébe adja.
Egy igazi ósdi, szocreál helyre mentünk, ma sem tudom, miért, ahol a fodrásznőnek lenőtt szőke haja volt, töredezett körme. A haverom beült a székbe, és azt kérdezte tőle a nő, hogy milyen frizurát akar. “Nem tudom pontosan, kicsit rövidebbet, de még sosem voltam fodrásznál” – mondta. “Iiiiiiigen??? – förmedt rá a nő. – Mi az, hogy nem tudod?? Ilyet vagy ilyet, vagy ilyet?!!” – és mint egy igazi Szörnyella De Frász, elkezdte összevissza nyirbálni a fiú haját. Valóban rövidebb lett, de a haverom sokkot kapott, és a végén egy sör mellett kellett órákon át vigasztalni. Persze fiatalok voltunk, panaszkodni nem mertünk. Azt hiszem, ez után az élmény után évekig nem ment fodrászhoz, hanem az anyja vágta neki.”
Egyenfrizura a családnak
“Azon kívül, hogy gyerekkoromban a nagymamám fodrásza készített öregmami-frizurákat – már elnézést –, ami után pár napig falhoz lapulva közlekedtem a suliban, egy felnőttkori tragédiát is megéltem, amikor a szokásos vörös festék kicsit tovább rajtam maradt, vagy isten tudja, mi történt, de a végén szép zöldes árnyalatban virítottam. Smaragdzöld fejjel vigyorogtam a fodrászomra, aki mellesleg a barátném, és azonnal átfestette, mert vállalhatatlan volt. Azóta poénkodunk vele: »Megint olyan szép zöldet szeretnél?«”
Tulipirosból csibesárga
“Engem nem a fodrásznál ért kellemetlen meglepetés, hanem pont amiatt, mert nem akartam fodrászhoz menni. Sok évvel ezelőtt, amikor albérletbe költöztem, elhatároztam, hogy nagyon fogok spórolni – például a fodrászköltségeimen is. Úgy gondoltam, a hajfestést majd magam intézem, fodrászhoz csak akkor megyek, ha vágatni is szeretnék. Ennek jegyében meg is vettem a szokásos rézvörös festéket, jött a barátnőm, fölkente, közben jót dumáltunk, s úgy tűnt, minden rendben lesz. Amikor aztán letelt a hatóidő, hiába öblítettem a hajamat szorgosan, nem rézvörös lett, hanem menthetetlenül PIROS. Másnap lapos kúszásban settenkedtem be a munkahelyemre, de természetesen a legharsányabb kollégám szúrt ki elsőnek. “Na, babám, ez aztán megfogja a párnát” – bődült el öblös nevetés közepette. Persze az összes szem egyből rám szegeződött. Azt hittem, elsüllyedek. Még aznap este pánikban rohantam a fodrászomhoz, de a rőt színtől nem szabadultam egykönnyen. Először le kellett blansolni a hajamat – így lett pirosból csibesárga. Aztán pihentetni kellett pár napig, és csak utána festette vissza a fodrász – akinek egy életen át hálás leszek – a szokásos rézvörösre. A történtek nyomán egy életre megfogadtam, hogy inkább nem eszem, de soha többé nem próbálok a hajfestésen spórolni.”
Neked is van hasonló történeted? És te hogy élted túl a hajkatasztrófát?