Ha a hiszti szót halljuk, teátrális jelenetre gondolunk, ami leginkább mûbalhé, mûkönnyekkel, szemrehányó tekintettel, mondatokkal. Általában egy nõ képe hívódik elõ, ahogy megpróbálja partnerét rávenni valamire, ám õ ellenáll és már kész is a konfliktus.
A hiszti sztereotípiája általában ez szokott lenni. Nem véletlenül kötődik a kép a nőkhöz, hiszen a hisztéria szó maga is a nőkkel kapcsolatos, a görög „hystrum” anyaméh szóból ered, és az ókori felfogás szerint az indokolatlan dühkitörések, labilis hangulat hátterében a méh rendellenessé-ge áll. Ám, ha a jelenséget magát górcső alá vesszük megállapíthatjuk, hogy a hiszti mindkét nemnél jelen van, csak éppen a megjelenési formája más. Miről is van szó valójában?
Van egy bizonyos életkori szakasz, amikor a hiszti teljesen természetes jelenség. A gyermek hároméves kora körül hihetetlen intenzitással képes a környezete tudomására hozni: „Én akarom!” Gyakorló szülők pontosan ismerik ezt a jelenséget. Minden, ami akadályozza a gyermek elképze-lésének megvalósulását, dühöt, ellenkezést vált ki, és a legváltozatosabb viselkedési repertoárt produkálja. Az akarat megjelenése fontos lépcső-fok tehát az egészséges személyiségfejlődésben. A későbbiek során viszont, a nem megfelelő nevelési módszerek következtében, a gyerek egyszerűen rátanul arra, hogy céljainak elérése érdekében kiváló eszköz a hiszti. Ebből következik, hogy felnőtt életünkben könnyebben nyúlunk ahhoz, ami egyszer már jól bevált.
Ha mindkét nemnél közösek a hiszti gyökerei, miért jelenik meg mégis más módon? Egyáltalán, milyen megnyilvánulási formái lehetnek a másik manipu-lálásának? A hisztihez szervesen tartozó nagy-jelenetek szereplőit, a Nőt és a Férfit, sajátos, néző nélküli darabjukban egy cél hajtja: keresztülvinni a saját akaratukat. A nők fegyvertárába több eszköz belefér, hiszen a “Hogy teheted ezt velem, látod milyen gyenge vagyok”-tól a “az én márpedig ezt akarom”-ig széles a skála. A nemi szerepükről kialakult képzetük miatt a férfiak a védtelenséggel kapcsolatos viselkedési módokat ritkábban preferálják, és gyakran pont ezért teli-találat a magába roskadó, síró férfi képe.
A párok, ahogyan a gyermek a szüleivel, meg-tanulják, hogy melyik a hatásos módszer. Kialakul egy sajátos játszmarendszer, amelynek egy idő után már nem csak a célja, hanem a forgatókönyve is kialakul. A “ha te…, akkor én…” pingpongmeccse tudattalanul beépül a párkapcsolatba, és konfliktus-helyzet esetén automatikusan bekapcsol.
A könnyektől, a testi tünetek felhasználásától, a mediterrán jellegű veszekedésektől egészen a helyzetből való kilépésig (aminek a becsapódó ajtó ad még nagyobb nyomatékot) minden előfordulhat.
Ha mélyen magunkba nézünk, többé-kevésbé mindannyian igen jól ismerjük ezeket az eszközöket, és valljuk be, néha kifejezetten megszínesíti kapcsolatunkat. Ám ha „az én akarom- te akarod” dinami-kus egyensúlya felborul, és a másik folya-matos kihasználásává válik a párkapcsolati adok-kapok tengelyén, esély van arra, hogy, jobb esetben felbomoljon a kapcsolat, rosszabb esetben az életünket a magunk vagy a másik hisztijének kiszolgáltatva éljük.