…és éppen ezért már csak majdnem tökéletes, és ugyanezért a mama rendszeres kérdéseire, miszerint "Veletek minden rendben?" a válasz rendszeresen az, hogy "Igen, de…"
A rendszerességben egyedül a “de” után elsírt bajok és kifogások sora változik. Egy probléma azonban mindig a lista élén van: túl sokat dolgozik. Amire gondolkozás nélkül érkezik a válasz, miszerint ne panaszkodjak, örüljek, hogy ilyen jó állása van, ilyen szépen keres, és ilyen jól halad a pályáján (tisztára mint a múlt században, még a szavak sem változtak). Örülnöm kellene, hogy ennyire felelősségteljes, hogy meg akarja teremteni az alapot a közös életünkhöz, hogy a gyerekeknek (akik persze még tervben sincsenek sehol) így sokkal jobb, de legalábbis könnyebb életük lesz, és egyáltalán, már a mi életünk is sokkal jobb… Nagyjából ezen a ponton adom fel, hogy megértessem vele: amiről beszél, az csak a felszín – igaz, ami igaz, csillogó, de mégiscsak a felszín. A képletből csupán egy dolog hiányzik, ami számomra a legfontosabb: az együtt töltött idő.
Írhattam volna azt is, hogy számunkra, de mivel mostanában úgy érzem, hogy egyedül vagyok egy kapcsolatban, indokoltabbnak tűnt az egyes szám használata. Tehát az idő. Most megpróbálhatnám elvinni általánosabb irányba a dolgot, miszerint társadalmunk közép-felső rétegének egyik legnagyobb gondja a szabadidő hiánya, vagyishogy képtelenek a munkát és a magánéletet összeegyeztetni. Szintén általánosan mondhatnám azt is, hogy hát igen, egyre nehezebb megélni, egyre többet kell dolgozni, hogy az ember vigye valamire, de tapasztalatból mondom: minél közelebb jutunk ehhez a titokzatos valamihez, annál távolibbnak tűnik.
Gyarló emberi tulajdonság az oka annak, hogy amiről korábban azt hittük elég, végül mégsem az. A drága és még drágább autók, lakások vagy házak, Hugo Boss öltönyök elérhetetlennek tűnnek havi kétszázezres fizetésnél, és kevésnek havi egymilliónál, mert a “havi egy vagy többmilliósok klubjában” már mindenki ugyanolyan drága autóval rohangál, ugyanolyan Boss öltönyt visel, és ugyanolyan telefonról beszél, mint mi. Amiben gyarlóságunk rejlik az az, hogy ekkor már másokhoz viszonyítjuk magunkat, mint korábban, és így állandó hiányérzet és elégedetlenség van bennünk, és persze vágy a még többre.
Kedvesem egy átlagos munkanapon fél hétkor kel (és nem órára, hanem arra, hogy már a munkán jár az esze!), hétkor már el is megy otthonról, aztán munka estig, utána edzés, mert anélkül képtelen leereszteni, és nagyjából este tízkor-tizenegykor össze is futunk szerény hajlékunkban. Egyre ritkábban, mert mostanában azon kapom magam, hogy jobb, ha nem otthon várok rá idegesen, hanem programot csinálok magamnak, amit viszont nem mindig sikerül ugyanakkor befejeznünk – így aztán gyakran találkozunk az ágyban, félálomban.
A hétvégék hoznak némi felüdülést, de képtelenség hétvégén “behozni” a hétközben elmulasztott időt és pillanatokat, ráadásul az utólagos élménymegosztás íze sem ugyanaz, mint az azonnali; ergo mostanában ezen is spórolunk, úgyhogy egyre kevesebbet tudunk egymásról… És mostanában már ahhoz sincs kedvem, hogy azt mondjam, “jól vagyunk, csak túl sokat dolgozik”, mert már sokad-szorra mondanám, de ha csak ezt mondom, keveset mondok arról, ami igazából van.