Kamaszkoromban szerelemre lobbantam egy évfolyamtársam iránt, aki az iskola egyik legvonzóbb fiújának számított. A lányok elemi erõvel tapadtak rá, így semmi esélyt nem láttam, hogy valaha felhívjam magamra a figyelmét.
A nyári iskolai táborozás alkalmával egy csapatba kerültünk az éjjeli akadályversenyen, és csodák csodájára beszédbe elegyedett velem. Sőt, a következő napokban rendszeresen kereste társaságomat. A szerelem hályogán keresztül úgy láttam, mintha viszonozná érzelmeimet, és hitemben (pontosabban tévhitemben) külön megerősített, hogy nekem ajándékozta azt a kendőjét, amit szinte éjjel-nappal a nyakában hordott. Az a koszos szakadozott kendő jelentette számomra a boldogságot. A szeptemberi iskolakezdésig én is beálltam a divatteremtő tinédzserek sorába, és kendőben jártam a legbanánérlelőbb hőségben is. Mindamellett, hogy szenvedtem a melegben, még rosszul is állt a hippikorszak ezen bájos darabja.
A fiú szeptemberben rám se hederített, de én még hónapokig fetisizáltam az idővel egyre koszosabb és rongyosabb kendőt. Édesanyám próbálta leimádkozni rólam, esetleges mosás céljából, de mindhiába. A rongyhoz -mert belátom már, hogy nem volt egyéb, csupán egy rendkívül rusnya rongydarab – felkorbácsolt szenvedély fűzött. A fiút már nem is vettem észre, a csalódás elillant, de a kendő több volt, mint egy emberhez kapcsolódó érzelem, a kendő a naiv szerelem tisztaságát jelentette számomra. A kiváltságos barátnőknek megmutattam – persze csak óvatosan, messziről – és ecseteltem nekik, mit jelent, amikor az embernek ilyen lélekkel megáldott ruhadarabja van. A vak imádat addig tartott, amíg egy évvel később egy rendkívül vonzó ifjú karperecét fűzte a csuklómra egy bluesfesztiválon. Azóta már egyik sincs meg. Sem a kendő, sem a karperec, sem az ifjú.
Tárgyakhoz kötődni nem veszélytelen dolog, hiszen elvesztésük, megrongálódásuk komoly traumát okozhat a tulajdonosnak. Gyermekek görcsösen szorítják magukhoz plüssmackójukat, és ha valaki kiveszi kezükből, azonnal éktelen üvöltésbe kezdenek. A gyermek számára az a szétrágott, megkopott medve jelenti a biztonságot, a védelmet. Egyszerűen szüksége van rá. Azon próbálja ki a szüleitől és társaitól látott szeretetkifejező viselkedési formákat. Simogatja, becézgeti, és úgy tűnik, mintha valódi szeretetre vágyna tőle. Előfordul, hogy ez áll a háttérben. A gyermek, ha úgy érzi, nem foglalkoznak vele, képes egy tárgyra kivetíteni érzelmeit, ragaszkodását., de valójában nem a tárgyat szereti, hanem magát a szeretet melegségét, amit meg akar kapni bármi áron.
A tárgyakhoz való érzelmi kötődés bármely életkorban kialakulhat. Özvegy idős nénik féltve őrzik elhunyt férjük felöltőjét, pipáját, fényképét, mindent, ami rá emlékeztet. Amikor végigsimítják a múltat idéző tárgyakat, úgy érzik, egy pillanatra visszakapják mindazt, ami régen volt. Emlékeznek, és ez örömmel tölti el őket. A tárgynak lelke van, mert lélekkel töltjük meg, mi emberek, ebben az olykor lélektelen világban.