Annak idején, amikor éppen szakdolgozatot kezdtem írni a Magyarországon megjelenõ szerelmes regényekrõl, meglepõ felfedezést tettem. Azt az aggodalmamat, hogy több havi apanázsomat költhetem majd a nevezetes könyvek megvásárlására, igen gyorsan cáfolták ismerõseim...
Ugyanis még legharcosabb kulturális termékek iránt rajongó sznob barátaim polcain is lapult egy-két példány. (Persze itt leginkább lányokról van szó, bár a fiúk körében is elérhető volt a nővérek, anyukák és húgok gyűjteménye.) Így hát roppant gyorsan elöntöttek a kis színes, puhaborítós könyvecskék. Ezek nagy része immár az én gyűjteményembe vándorolt át, hiszen könyvet kidobni lehetetlen, ezt bárki beláthatja.
De nem is ez a fontos itt, hanem az, hogy miért is van szinte mindenkinek legalább egy-egy példány eme inkriminált irodalmi műfajból. Van ennek sok magyarázata, annak függvényében, hogy a magyarázó milyen körből kerül ki. Az irodalomszociológusok egy része szerint ez korunk elsekélyesedő ízlése miatt van így. Meg persze a nők eleve nem értenek a magas irodalomhoz, és nem is tudnák értékelni, ezért szegénykék kénytelenek az efféle fércművekre fanyalodni.
Ami persze aljas rágalom. Már eleve amiatt sem, mert a statisztikák szerint az olvasók egy tekintélyes része egyetemet végzett, sőt még férfiak is vannak köztük. Arról nem beszélve, hogy nem is feltétlenül fércművekről van szó. Valószínűleg sokkal inkább igaz az a feltételezés, hogy a fáradtság és az egyedüllét bizony igen jó gyógyszere egy romantikus történet, még ha kissé butácska is néha.
Mert képzeljünk csak el egy lakást, a négy fal között üldögél hősnőnk, és a megszokottak szerint bizony nem nagyon van néznivaló a számára a tévében. Ekkor vajon mit tegyen, gondolkodjon el magányán? Vagy kovácsoljon terveket arra, hogy hogyan fog majd magának szívbéli szerelmet találni? Lehet, hogy ez nem a legszerencsésebb ötlet, ugye? De legalábbis valószínűleg nem lesz tőle túl jó kedve. Az egész napi munka után pedig talán szintén nem a legjobb ötlet a polcra nyúlni Dosztojevszkij sokszor olvasott művéért. Szintén nem az a felvillanyozó élmény.
De azért jobb, ha óvatos a magányos leányzó, aki bíztatásunktól fellelkesülve talán máris a közeli újságos vagy könyvesbolt felé venné az irányt, hogy jó sok estére együtt talán diszkontáron szerezze be a feledtetőt. Mert veszélyesen könnyű dolog annyira belefeledkezni a mesterséges világba, hogy esténként már eszedbe se jusson az, hogy esetleg hús-vér emberekkel töltsd napodat. Mért is tennéd? Hiszen a könyvekben minden sokkal egyszerűbb, áttekinthetőbb, és legalább biztosan jó vége van.
És bár nem veled történt, legalább immár elhiszed, hogy megtörténhet. Amivel még szintén nem lenne baj, de hát azért ha kicsit belegondolsz, biztos, hogy úgy történhet meg, ahogy le van írva?
Elég a bodorodó mellszőrzet és acélszürke szem? És ha a férfit gyerekkorában esetleg molesztálta apja, majd elhagyta első felesége a legjobb barátjával, csak meg kell simogatni fejét (eközben milyen remek is, hogy egyszerre megoldódik az élet összes problémája, és kielégül az a megmagyarázhatatlan vágy is, hogy életünk férfija egy homlokába hulló hajtincsét a többi közé simítsuk)! Na, ez az, amit nem szabad elhinni!