"A szerelem az az érzés, amit olyasvalaki iránt érzünk, aki kielégíti legmélyebb igényeinket és vágyainkat." (P. Hauck) Igen ám, de az ember nem szereti feladni saját egyéniségét, ízlését a párkapcsolatban. Hogy mi történik akkor, ha egyébként minden a legnagyobb rendben, csak ízlésbeli különbségek vannak, arról két fiatal mesél.
Magas szőkét vagy alacsony barnát
„Már kicsit több, mint egy éve voltunk együtt Eszterrel – meséli a 28 éves Tibor – amikor a problémák kezdődtek. Olyan problémák, melyekre más lány nem is gondol, legalábbis szerintem. Már az elején furcsálltam azt, hogy amikor megmutattam Esztinek a fényképeimet, amelyeken természetesen a volt barátnőim is rajta voltak, a nézegetés után rossz kedve lett, már nem akart beszélgetni. Akkor nem forszíroztam a dolgot, bár nem is tudtam semmire gondolni. Egyébként nagyon szerettük egymást, mindent megbeszéltünk.
A hatalmas rózsaszín köd után, amikor már tisztult a kép, kicsit tisztábban kezdtük látni egymást – ami szerintem minden kapcsolatban így van – már más témák is előjöttek: kinek milyen az ízlése a pasik és lányok terén. Én mindig is a magas, szőke hosszú hajú lányokat kedveltem, akik sportosan öltözködtek. Eszti ilyen lányokat látott a képeken is, ugyanis fiatalabb koromban szinte mereven ragaszkodtam ehhez a típushoz, minden barátnőm ilyen volt. Ehhez képest Eszti csak 165 centi, barnás-vöröses hajú és a hangulata szerint öltözik, egyszóval nem az a tipikus feltűnő bombázó, de nekem nagyon tetszik.
Amikor ezt a témát már többször megvitattuk, s mindig ő hozta elő, már kezdtem gyanakodni, de egyben idegesített is. Kibújt a szög a zsákból, ami szép lassan az egész kapcsolatra rányomta a bélyegét: Eszti úgy érezte, nem elég jó nekem, kisebbségi érzése lett, egyre jobban. Nem értette meg, hogy nekem ő úgy jó, ahogy van. Már nem vagyunk együtt, most egy magas szőke lánnyal járok (ismét). Lehet, hogy Esztinek volt igaza: az ilyen ízlésbeli különbségek nem győzhetők le. Nem tudom…”
Lilában – feketében „Ő fekete nappalit akart, én lilát, mert kaptam a nagymamámtól egy lilás szőnyeget, ami meghatározta az egész nappali jellegét – meséli Tündi, aki 30 éves, s nemrég ment férjhez. Így olyan vidám lett volna! Nem akartam fekete bútorok közt élni, az olyan lehangoló, Misi pedig beleszeretett ezekbe! Azt mondta, vegyünk másik szőnyeget! Azt már nem – erre én, hiszen a mamától kaptuk. Az első közös albérletünkről volt szó. Mondogatták is a barátaink: nem mindegy, hogy mi van benne, csak albérlet. Nem volt mindegy, ebben megegyeztünk, mindketten igényeset akartunk.
Én elkezdtem függönyt válogatni, természetesen olyat, ami lilás. Misit kiverte a víz a lilától, én csak azért is azt akartam. A függönyt a párom anyukája vállalta magára, hogy megvarrja, persze még jóval a vita előtt. Amikor Misi megtudta, hogy megvettem a lila függönyöket, kiadta az anyjának az utasítást, hogy nem varrhatja meg. Hát így tanultam meg varrni, mert csak azért is meg akartam mutatni, hogy az a függöny lesz fönt. Amikor már minden kész volt a lakásban, meghívtam a legjobb barátnőmet, nézze meg, hol lakunk.
Ahogy belépett, éreztem, hogy valamit akar mondani, de nem meri. Pedig ilyesmi nem nagyon fordult elő köztünk. Kiderült, hogy rettentő ízléstelennek tartja a lila nappalimat, rám sem ismert, hiszen azelőtt nem szerettem a lila színt. Igaza is volt, de ha már megvolt a szőnyeg, ahhoz kellett igazodni. Nemrég házasodtunk össze Misivel, most már saját lakásunk van, az ízlésünk is egymáshoz csiszolódott, már nem voltak viták a színekben, másban viszont annál inkább…”