A klasszikus szakítási jelenetben általában az egyik fél kitálalja sérelmeit partnerének, emészthetõ, vagy kevésbé átgondolt, az épelméjûség leghalványabb jelét is nélkülözõ formában, miközben az érzelmek felfokozódnak, majd következik a sírás-rívás és fogaknak csikorgatása.
A nagyjelenetet természetesen kiadós lelki válság előzi meg, ami ha nem is szerelemre, de legalább kedélyborzoló érzelmek létezésére utal. Nem kell azonban feltétlenül drasztikus hatású külső körülmény, hogy a párkapcsolat felszámolódjon. A hétköznapok rutinja, a másik állandó jelenléte is kiölheti az egykor szenvedélyektől burjánzó szerelmet. A válási statisztikák szerint a negyvenes éveikben járó házaspárok között különösen gyakori a végleges szakítás. Míg a gyermekek kicsik a beszélgetések témájának jelentős részét a közös csemeték nevelési problémái és fejlődése teszi ki. A kamaszkor zűrös időszaka különösen sok vitára ad alkalmat. „Képzeld el, Petike buliba akar menni. Amikor én ilyen idős voltam, anyám szíjat hasított volna a hátamból, ha bejelentem neki, hogy hajnalban jövök haza. De ha a szomszéd Marika is elengedte a fiát, akkor mi sem tilthatjuk meg, hogy Petike szórakozzon. Végeredményben egy zsúr még nem a fertő.” Egy-egy ilyen kényes helyzet számtalan vitát robbant ki a szülők között, és a nosztalgikus anekdotázás sem marad el.
Amikor azonban Petike már kirepül a szülői házból, és belevág a nagybetűs önálló életbe, a szülők azon kapják magukat, hogy nincs miről beszélgetniük. Eszmecseréik tömkelege Petike körül forgott, aki azóta kikerült a látókörükből, és azon túl nincsenek közös élményeik, melyek függetlenek a gyermekkel kapcsolatos eseményektől. Kezdő szülőként alig várták, hogy egy-egy meghitt napot csenjenek maguknak, amikor újra kettesben maradhatnak, de az idő kiöli belőlük ezt az igényt.
Eltávolodnak egymástól, és mint két idegen néznek farkasszemet kettesben a négy fal között. Nem ismerik egymást, hiszen észrevétlenül megváltoztak az évek során, és nem volt rá idejük, hogy néha csak egymással foglalkozzanak.
Az elhidegülés persze nem a negyvenesek életkori sajátossága csupán. Fiatal párok is gyakran egyszerűen megunják egymást. Eleinte romantikusnak tűnik este megnézni egy videofilmet, miközben élvezik a másik közelségét, az újdonság varázsát, de később a tévézés csupán ügyes kifogás lesz, hogy ne kelljen a partnerrel szót váltani, hiszen nincs miről beszélni. Mindkét fél úgy érzi, hogy mindent tud már a másikról, aki éppen ezért nem képes újat nyújtani. Nincs benne misztikum, elillant az a régi varázs. Csak a megszokás mondatja velük, hogy „szeretlek”, és a társfüggőség akadályozza őket, hogy megtegyék az első lépést a különválás felé. Ilyen esetben mi a jó megoldás? Együtt maradni, vagy szakítani? Az emberek többsége jobban fél az egyedülléttől, mint a társas boldogtanságtól. Egyénenként változik, hogy ki, melyiket viseli jobban. A végső megoldás keresése helyett, azonban sokkal hatásosabb a megelőzés. Figyeljünk jobban egymásra.