Vannak párok, akik képtelenek egymás nélkül élni. Sokszor egymással élni is képtelenek. Egy aprócska ellentmondás, ami rengeteg szakításhoz vezet, és rendszerint ugyanannyi béküléshez…
Anyáink az újabb békülésre csak egy rezignált legyintéssel és a mondással reagálnak, miszerint “felmelegítve csak a töltött káposzta jó”. A mondás egy része igaz: a töltött káposzta valóban többször melegítve a legfinomabb. Csakhogy legalább ilyen finom lehet egy újrabékülés is. Sőt, nem csak finom, hanem sokkal működőképesebb is.
Anélkül, hogy állást szeretnék foglalni a kérdésben – miszerint léteznek e párok, akik egymásnak vannak teremtve, veszekedéssel, szakítással, majd az egymásnak teremtés miatti béküléssel együtt – ki kell jelentenem: egy kapcsolat igenis lehet jobb minden egyes újrakezdéssel. A szkeptikusak megkérdezhetnék, hogy minek kell szakítani, ha úgyis mindig békülés a vége – én azonban azt gondolom, hogy a szakításnak igenis van értelme.
Persze csakis akkor, ha nem taktikázásból, hanem igazi okkal szakítunk (ha csak azért szakítunk, hogy ezzel kikényszerítsünk valamit a másikból, vagyis zsarolásból szakítunk, előbb-utóbb hitelét veszti, és vagy végleges szakításhoz vezet, vagy a teljes nevetségességhez). Tehát nem taktikázásból, de szakítunk. És hirtelen úgy érezzük, hogy elveszítjük azt, akit a legjobban szeretünk, és ez teljesen átértékel minden helyzetet és problémát a kapcsolatban. A kicsinyes veszekedések hirtelen messze kerülnek tőlünk, és megtanuljuk értékelni azt, amit a kapcsolatban a másiktól kaptunk (és amelyek mindennapiságuk miatt annyira maguktól értetődőnek tűntek, pedig korántsem azok). És átértékeljük azokat a problémákat is, amelyek nagyon is valósak voltak a kapcsolatban – valószínűleg ezek miatt mondtuk ki az a bizonyos “vége” szócskát.
Jól kibékülni akkor lehet, ha nem elbagatellizáljuk a nehézségeket, vagy kényszerből engedünk az elveinkből – mert még rosszul együtt lenni is jobb, mint egyedül -, hanem szembenézünk velük, és végiggondoljuk, hogyan lehetett volna másképp. (Általában ekkor döbbenünk rá – ha nem az első szakításunk, akkor sokadszorra – hogy a szeretet kevés egy kapcsolathoz. Jó alap, de kevés, ettől még nem működik.) Nem szépítve saját szerepünket, saját balfogásainkat vagy tévedéseinket, hanem azok gyökerét vagy miértjét keresve. És persze megpróbálni kicsit a másik fél fejével gondolkodni, megérteni, hogy miért csinálta jól vagy rosszul – de másképp, mint mi – a dolgokat. A titok nyitja ugyanis a másik megértése és elfogadása, ha szerencsénk van, már nem a másik nélkül. (Valószínűleg mindezt elkerülhettük volna, ha megfelelően adjuk elő igényeinket, vagy kifogásainkat, de talán még nem késő bánat…)
Ha pedig igazán szerencsések vagyunk, a másik fél is végigjárja ugyanazt az utat, mint mi, és ad lehetőséget arra, hogy megbeszéljük, és közösen dolgozzuk fel, majd oldjuk meg az együtt elkövetett hibákat. Ugyanis mindenhez két fél kell. A szakításhoz, és a béküléshez is.