Petra története arra is bizonyítékul szolgál, hogy az ember mindig találhat szüleiben olyan tulajdonságokat, amelyek alapján büszke lehet rájuk, még ha nem is "háromdiplomás, ötnyelvvizsgás" házból származik is.
Egy kávézóban várt rám, és alig telt el öt perc, már javában a története részleteiről faggattam. Petra azon sikeres nők egyike, akik valamilyen belső indíttatástól vezérelve jutottak odáig, ahol most tartanak. Huszonnyolc éves korára ugyanis piackutatási részlegvezető lett egy Magyarországon is ismert multinacionális cégnél, ami annyit tesz, hogy fölötte már csak a piackutatási igazgató és a vezérigazgató áll a ranglétrán.
Interjúalanyom egy piciny falucskából származik, ahol mindössze hétszázötvenen laknak, és így saját iskolával sem rendelkezik a település. „Hét éves koromtól kezdve egyedül jártam iskolába távolsági busszal, hatkor keltem, hogy a héttizenhármas busszal beérjek az iskolába” – kezdi mesélni történetét, forró teáját szürcsölgetve. – „Otthon senki sem várt, a szüleim a szomszéd településen található üzemben dolgoztak, általában az esti műszakban.”
Petra ilyenkor egyedül melegített magának vacsorát, és a házi feladat elkészítésénél sem kapott segítséget. Saját bevallása szerint átlagos tanuló volt, bár azt ő is elismeri, hogy szorgalma nagy szerepet játszott későbbi előmenetelében.
„Elsős gimnazista voltam, amikor 13. lettem az OKTV-n matekból. Emlékszem, apukám az eredményhirdetés után azt mondta: kislányom ez a szám még jelenthet valamit.” És tényleg. Petra ma diplomás nő, jól fizető állással és számtalan perspektívával. Gyerekkorában sohasem dicsérték, ő mégis tudta, hogy szülei büszkék rá. Az első problémák akkor adódtak, amikor otthon bejelentette, hogy szeretne közgazdaságtant tanulni, és egyetemi diplomát szerezni. Édesapja ugyanis lánya iránt érzett minden elismerése ellenére sem bízott abban, hogy megállja a helyét az egyetemen, mondván, ez nemcsak nehéz szakma, hanem meglehetősen kíméletlen is, sőt, egyáltalán nem nőknek való. Tizennégy éves korában mégis elhatározta, hogy nem a gyárban fog megöregedni.
„Visszaemlékezve már viccesnek tűnik, de akkor még meglehetősen kínosan éreztem magam, amikor első főnökömet édesapám hívta fel, mert én kórházba kerültem egy autóbaleset következtében. Csak annyit kellett volna mondania, hogy a lánya kórházban van, így nem tud majd munkába menni egy ideig.” Petra édesapja ehelyett állítólag mindenféle vetésterületről és mezőgazdasági gépekről, meg gazdálkodásról kezdett beszélni, de szerencséjére az osztályvezető viccesnek találta a népi beszédformát, úgyhogy „virágnyelven” kezdtek társalogni, miközben Petra apukája teljesen komolyan gondolta, amit mondott.
„Én a főnököm egyik megjegyzéséből tudtam meg, mi is történt valójában, amikor azt mondta: Milyen jó humorú az Ön édesapja.”
Ez volt az első olyan helyzet, amikor Petra már nem tudta nem észrevenni, hogy bizonyos szinten egyre távolabb kerül szüleitől, és sem munkatársait, sem pedig egyetemi évfolyamtársait nem képes összeegyeztetni velük.
„Az idők során már nem nyílt arra alkalmam, – meséli sajnálkozva -, hogy közelítsem a két oldalt, de nem is volt rá igazán szükség, mivel a fizetésemből, amint tudtam, lakást vettem Pesten, és külön életet kezdtem élni. Most úgy érzem, mintha egyfajta skizofréniában szenvednék: amikor hazamegyek a mostani életemhez képest egy teljesen ellentétes értékrenddel találom szemben magam, de persze ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy idegenkedem a hazalátogatástól. Sőt! Szerintem sok hozzám hasonló sorsú ember van, akik közül sokan rettentően érzik magukat, amikor a családi hátterükről kérdezik őket. Annak ellenére, hogy nem volt könnyű dolgom, azért mindig büszkén mesélek arról, honnan jöttem, hiszen az, hogy otthon mindig meleg szívvel várnak, sokkal fontosabb annál, hány tömítést ellenőriz apukám a futószalagon egy nap.”