Hogy egyedül nem megy, ezt már Hofi Géza nélkül is tudtam elég korán. Szülõi visszaemlékezések szerint már kétéves koromban haza akartam vinni Kriszta barátnõmet az oviból, hogy nekem is legyen végre egy tesóm.
Gondolom, nem csak a gyermeki terrornak engedve döntöttek úgy, hogy itt az ideje, hogy gyarapodjék a család – én mindenesetre úgy könyveltem el, mint egyik legsikeresebben teljesült kívánságomat (amiért még különösebben hisztizni se kellett, mint a túró rudiért a boltban). Bár húgom életének bizonyos időszakaiban – például 0-2, 10-12, 15-17 év között – elég sokszor gondoltam úgy, hogy elhibázott kívánság volt egy tesót kívánni, eddigi évemből levonva azt a hat évet, amikor épp az egyedüllétre vágytam, még mindig pozitív a mérleg.
Szerencse, hogy csak két év a különbség kettőnk között – ez elég sok volt ahhoz, hogy én legyek a “nagyobb” (és így döntő vitákban az én szavam számítson), és elég kevés volt ahhoz, hogy még pont benne legyünk egymás játékaiban. Voltak olyan időszakok is – igaz, rövidek – amikor nem csak a szobánk, játékaink, könyveink és kutyáink voltak közösek, hanem baráti társaságunk is.
Kettőnk között az első törést az jelentette, amikor külön szobába kerültünk – ráadásul erre nem azért került sor, mert nagyobb lakásba költöztünk, hanem mert látható jelei lettek különbözőségünknek (ez nagyjából tizenkét éves koromban lehetett). Én rendmániás voltam, majdhogynem katonásan, és állandóan olvastam volna, míg ő számtalan barátnője valamelyikével babaházat, vagy labirintust épített volna – de mindenesetre arra készült, hogy felforgassa kis világunkat.
Utána valahogy mindig akadt jobb dolga annál, hogy rendet rakjon. Én jobban szerettem a fiúkkal lógni, míg ő babafodrász üzletet rendezett be a fél lakásból. Közös csak az iskolánk volt, vagy inkább az oda vezető út – ott már inkább kerültük egymást, ha nagyon muszáj volt, ő elárulta hogy én vagyok a nővére, amúgy nem volt valami büszke rám (biztosan rossz volt neki a kisebbnek lenni, dehát erről nem én tehettem) -, és az első kutyánk.
Eleinte azon vesztünk össze, hogy ki fogja a pórázt, később már azon, hogy ki vigye sétálni a kutyát (ahelyett hogy a barátnőjével korcsolyázna vagy mozizna). Ugyanígy veszekedtünk azon is, hogy ki vásároljon, ki teregesse ki a ruhákat száradni, és hogy ki mosogasson. Azt hiszem, veszekedtünk mindenen, az évek számával legfeljebb az okok változtak, vagy bővültek (úgy 16-17 éves koromban kezdtünk egymás ruhásszekrényében keresgélni, amelyen mindketten mélységesen felháborodtunk, ha rajtakaptuk a másikat).
Egészen addig történt így, amíg nem lépett be a mi bűvös kettős körünkbe egy harmadik ellenfél. Ha anyuék számon kérték a mosogatást, mindig együtt hallgattuk a fejmosást, és inkább a nyelvünket haraptuk volna le, minthogy beáruljuk a másikat. Ha baj volt az iskolában, a legjobb barátnő után egymás vállán sírtuk ki magunkat, és nem volt ez másképp az első szerelem elmúltával sem. Azóta sem tudtam senkivel olyan jól kibeszélni a fájdalmakat a paplan alatt, mint vele.