Tõlünk függetlenül angyali és ördögi erõk mûködnek, melyek meghatározzák sorsunkat.
Régóta lakott velük a Gép. A klasszikus szemlélet szerint hasznos része volt életüknek, az Asszony szemében azonban, aki csontja minden porcikájáig romantikus felfogású volt, csak megtűrt tárgy volt, szegény rokon. Lenéző mosollyal gondolt azokra, akik rabjává tudtak válni egy gépnek. Szenvedély – rabság – mást jelentettek neki. Addig morzsolgatta együtt elméjében ezt a három szót: szenvedély – rabság – gép, hogy egyszer elcsábult. Bekapcsolta.
Talán ha tudja, ha ismeri az angyali és ördögi erőket, melyek működtetik a világot, nem teszi. De nem ismerte. Nem látta a ”Szerelem hálójában”-t, nem olvasta a ”Madison megye hídjai”-t, csak élt a csöndes szürke vidéki magányban. Nem tudott, nem értett, csak érzett.
Bekapcsolta. Félve, mint mikor először szeret az ember. Jó volt. Színház volt. Szerette a színházat, talán legjobban a bársonyfüggönyt szerette, ami mögött annyi minden rejtőzhet. Nem a kiteljesedést szerette, hanem a várakozást. Nem tanulni akart, töltődni, inkább csak lubickolni. Nem gondolt arra, hogy aki megmártózik, elmerülhet. Sorra húzta szét a bársonyfüggönyöket. Szeme elé tárult a CSODA. Világokat látott, embereket érintett meg, addig ismeretlen dolgokról szerzett tudomást.
Közben évszakok jöttek, mentek. Bimbót hozott, kinyílt, lehullt a hibiszkusz, most nem látta meg. Néha ugyan eljutottak hozzá foszlányok a való világból, kérések, utasítások, ő csukott szemmel, lehajtott fejjel tett eleget mindennapi kötelességeinek, és csak nyitogatta a bársonyfüggönyöket.
Talált egy csodaszépet. Egy különlegeset, csábítót, mely a legszebb volt az összes közt. Tétovázott. Szerette volna azonnal feltépni, habzsolni, ami mögötte van, mert érezte, ott olyan dolog várja, ami ritkán és keveseknek adatik meg. Mégsem volt mohó, gyengéd, simogató kézzel hajtotta félre a függönyt, és ott várta a SZERELEM. Nem is akart tiltakozni. Lubickolt és merülni kezdett. A merülés során arra gondolt, hogy három évszak, ennyi kell ahhoz, hogy új élet szülessék. Tavasz, nyár, ősz. És víz. Az is kell az új élethez. Itt minden megadatott: három évszak, víz, szerelem, fájdalom…
És megszületett.
De előbb meghalt, mert ha új élet érkezik, valakinek mennie kell.
Már nem is csodálkozott, mikor ő és a Gép egyszerre sóhajtották el utolsó vágyukat a sötét éjszakába.