Az esetek többségében az első gyanú célkeresztje egy rivális hölgy, vagy inkább alattomos szuka, aki elrabolja a szeretett partnert, avagy a hűtlen dögöt. A féltékenység szárnyakat ad a feminin képzelőerőnek, és még a legcsekélyebb fantáziával rendelkező hölgy is amerikai kasszasiker melodrámához adhatna bombaötleteket, amikor partnere kicsapongásáról, és az esetleges megtorlásról állít fel elméleteket. A nők alapvetően azt feltételezik, hogy a férfi magja elapadhatatlan forrásból csörgedezik, amit időnként szükségszerűen csapolnia kell. Ha nem teszi állandó partnerével, biztos másfele mutat a petrencerúddal.
A férfi hibáztatásán kívül az önostorozás a nagy favorit. „Meghíztam, csúnya lettem, unalmas vakarék vagyok” típusú divatos lemezekkel a nő önmagát okolja a szexuális közeledések ritkulásáért, és úgy érzi, kizárólag ő tehet a kókadt állapotról. A szenvedő szerep kiválóan alkalmas arra, hogy valóban eltávolítsa a férfit, akiben végképp nem fog fellángolni a szenvedély a kisírt szemű, megkínzott angyalarc láttán, legfeljebb a szánalom készteti arra, hogy keblére rántsa néhány percre partnernőjét.
Az önbizalom-túltengésben szenvedő nők fejében meg sem fordul, hogy ők vesztettek volna valamicskét vonzalmi értékükből, és azt sem feltételezik, hogy párjuk képes lett volna tekintetét elfordítani az égbolt fénylő csillagáról valami közönséges perszóna irányába, hanem egyszerű impotenciazavarnak tudják be a böjtidőszakot, ami egyértelműen a férfi alkalmatlanságának a jele. Pedig lehet, hogy a falu bikája éppen csak kérődzik, és átmenetileg nincs kedve.
A nők „most ne, kérlek, fáj a fejem” elutasító jelmondatát a férfiak idővel megszokják. Miért elképzelhetetlen, hogy a férfiaknak is csak a migrén szaggat a koponyájukban? Pontosan úgy, mint a nőknek. Tessék? Hogy a nőknek akkor nem is fáj a feje? Na ugye, itt van a kutya elásva. Érdemes lenne először lelki önvizsgálatot kezdeni, és aztán böngészni, hogy vajon miért lanyhul a férfierő. Persze lehet: valóban a fejük fáj…