A társas kapcsolatainkat kutatók közül sokan és sokféle vizsgálat tárgyává tették már azt, hogy mik lehetnek azok a tényezõk, amelyek kiváltják, fokozzák a szerelmesség" érzését?
A külső, a jellegzetes tulajdonságok, a szociális státusz, a hozzánk való hasonlatossága, vagy különbözősége mind meghatározza, hogy elindul-e bennünk valami bizsergés, ha csak rá gondolunk, vagy sem.
Érdekes lehet körüljárni viszont egy olyan tényezőt, amely ugyanígy hat, csak kevéssé nyilvánvaló számunkra.
Mitől van az például, hogy valakibe
hirtelen felindulásból” szeretünk bele, míg másokra sokáig nem is gondolunk vágyódva, de egyszer csak vonzani kezdenek bennünket?
A
szomszéd fiú, a munkatárs, az iskolatárs iránt fellobbanó szerelmek közös pontja, hogy nap, mint nap találkozunk velük, de kapcsolatunk egy más minőségben fogalmazódik meg számunkra, legalábbis eleinte. Mitől változik meg a viszonyunk?
A válasz, meglepő módon, az
ismerősség. Velünk született, ősi genetikai kód figyelmeztet arra bennünket, hogy az ismeretlen veszélyes lehet. Gyermekkorunk tiltásai csak felerősítik mindezt: ne állj szóba idegennel! Értelemszerűen felértékelődik az ellenpólus, akit ismerek, abban megbízhatom”. Az ismerősség keresése az életünk egészét áthatja, mint egy biztonságos értelmezési keret, mely emlékeztet arra, ami egyszer már jó érzéssel töltött el bennünket.
De hogy működik az ismerősség befolyásoló hatása a
megláttam és elvesztem” jellegű találkozásoknál?
Van valamiféle speciális készségünk arra, hogy ragaszkodván a pszichés biztonságunkhoz – ismerősséget keressünk a másikban. Így kap különleges jelentőséget számunkra, egy szemszín, egy jellegzetes mondat, vagy tevékenység, ami tudattalanul beindítja a biztonságban vagyok” programot. Gyakran lobbanunk lángra olyan partner iránt, aki emlékeztet bennünket valakire, akihez korábban már biztonságosan kötődtünk.
Így köszön vissza partnerünk mozdulataiból apánk, anyánk esetleg mosolyog vissza az első nagy szerelmünk.