Szorongás helyett szerelem!

Miben különbözik a félelem a szorongástól?

Elsősorban abban, hogy a félelemnek van konkrét tárgya. Mindig ettől vagy attól félünk: aggódunk a gyerekeinkért, nehogy leégjen a napon, félünk, hogy nem tudunk jól teljesíteni a munkahelyen, az ágyban, stb. A szorongásnak azonban nincs tárgya. Általa nem közvetlenül érint meg minket a megmagyarázhatatlan félelem.

A sor persze a végtelenségig folytatható: szomorúság, félelem, megbántottság harag, kisebbségi érzések, gyűlölet, féltékenység, fájdalom, bűntudat, szexuális kiszolgáltatottság, hatalomvágy, fennhéjázás, mohóság. És ha már a hétköznapi apróságok képesek kiváltani ezeket, akkor mit várhatunk a valódi drámáktól: halál, válás, betegség, erőszak, a munkahely elvesztése vagy csőd, ami másnak szenvedést, nekünk pedig bűntudatot okoz.

Sokan azt a látszólag radikális következtetést vonják le, hogy indulataikat korlátozás nélkül ki kell élniük. Ez azonban zsákutca, és általában csak ront a helyzeten, legfeljebb csak átmeneti megkünnyebbülést okoz. Ráadásul ismerjük a karma törvényeit: mindennek, amit elkövetünk, ránk is nézve vannak következményei.


Ne fojtsuk el indulatainkat!

A másik megoldás az érzelmek és indulatok elnyomása, csakhogy mindaz, amit elnyomunk, része énünknek, amit nem lehet akaraterővel és „pozitív gondolkodással” egyszerűen eltüntetni. Sőt, még rosszabra fordulhat a dolog. Minden, a tudatunkban elnyomott gondolat a háttérből, a tudatalattiból még erősebben befolyásol. Az elfojtott érzelmek betegséget is okozhatnak, ezt a pszichoszomatikus betegségekről szerzett tudományos ismeretek is igazolják.

Minden, ami tilos, az csábító, vonzó. A tiltás maga változtatja realitássá a tiltott dolgokat. Így jön létre a függőség. Ezzel a kör bezárult: az indulatok kitombolása nem segít, az elnyomás sem. Van-e harmadik út? Van, méghozzá meghökkentően egyszerű!!! Ha célunk a feltétel nélküli szeretet, ugyan mi lehetne egyszerűbb, mint saját magunkon kezdeni?

A helyes alternatíva alighanem az érzelmek megélése és nem elfojtása, anélkül, hogy alárendelnénk magukat nekik. Ez azt jelenti, hogy érzéseinket észlelnünk kell, de nem szabad hagyni, hogy valóságos élettörténetté dagadjanak. Akiben forr a düh, helyesen teszi, ha érzi a mérgét, aki retteg, nyugodtan remegjen. Ezeket az energiákat sem visszafojtani, sem elhatalmaskodni hagyni nem szabad. Csak így enyésznek el és hagynak élni bennünket.





Ha tehát mozdulatlanul ülünk, lélegzünk, és nem csinálunk egyebet, mint figyeljük, hogy mi zajlik le bensőnkben, nem is tehetünk mást, mint észlelünk, tapasztalunk. Az ilyen tapasztalások elől a hétköznapok folyamán általában elmenekülünk, pedig minden érzéshez testi tapasztalás, érzet is társul, amit észlelenünk kell. E felismerés az érzelmek gyógyítási módszereiben többféle utat nyitott meg. A tao-meditáció lényege, hogy a hosszú ideig tartó mozdulatlan ülés, amelynek során a gyakorló megtapasztalja izmainak feszülését, a haragot, anélkül, hogy engedne ezeknek az érzéseknek, ill. késztetéseknek. A tao lényege, hogy mintegy kívülállóként észleljük fájdalmunkat vagy lelki szenvedéseinket, de nem térünk ki, nem menekülünk előlük. Ennek hatására képessé válunk érzéseinket megfelelő módon kifejezni. Oda tudunk menni valakihez, akire haragszunk, és higgadtan megmondhatjuk neki: „Rettentően dühös vagyok rád!”, közben érezvén a haragot, ugynakkor nem kiabálunk és nem érzünk sürgős késztetést, hogy megüssük, vagy más módon bántalmazzuk az illetőt. Ilyenkor ugyanis a harag velünk van, de nem veszi át a kontrollt énünk felett.

Ahhoz, hogy érzelmeinket, kapcsolatainkat, materiális lényünket a létezés magasabb szintjeire emelhessük, nincs egyébre szükségünk, mint szeretetre. Mindez persze egyszerűnek tűnik, de hogyan lássunk hozzá? Az erre kifejlesztett gyakorlat három lépésből áll, valamint az azok alapjait szolgáltató szándékból, ami a legfontosabb.


Nyissuk meg szívünket az érzelmek előtt!





Az első lépésben a megoldandó problémára kell koncentrálni – a partnerre, vagy egy kínos jelenetre, amely során a főnökünk összeszidott, és mások előtt megalázott bennünket, stb. Miközben felidézzük a jelenetet, figyelnünk kell testi érzékeinre, az élmény felidézése mely testrészünkben, milyen érzéseket kelt: csiklandozást, zsibbadást, nyomást, áramlást, hideget, meleget, szúrást, lüktetést? Ha a probléma középpontjában egy betegség áll, annak tüneteit, illetve az által okozott panaszokat kell felidéznünk. Semmit sem kell megváltoztatnunk rajta, pusztán felismerni és észlelni, hogy mi van, mi történik, és ezzel együtt létezni.

A második lépés az emócióké. Milyen érzelem „bújik meg” az érintett testrésztben? Félelem, bánat, vidámság, düh? Itt is fontos szabály, hogy semmin se akarjunk változtatni. Helyette inkább ismerjük meg közelebbről érzelmeinket, de ne hagyjuk, hogy úrrá legyenek rajtunk. Ebben fontos segítség lehet légzésünk folyamatos figyelése is, amit kapaszkodóként használhatunk. Ha az érzelem teljesen kibontakozott, meg kell nyitnunk előtte a szívünket és foglalkoznunk kell az illető érzelemmel, ahogyan azt egy anya teszi a gyermekével. Meg kell kérdeznünk magunktól, hogy mire van szüksége, mit akar tőllünk? Együttérzést, megértést, elismerést, dícséretet, engedélyt? Mire van szüksége ennek ez érzelemnek, amikor a hétköznapokban jelentkezik?

E három lépés alapja, amint azt említettük, egy belső szándék. Ha érzelmeinkhez azzal a szándékkal közeledünk, hogy lehetőleg minél hamarabb megszabaduljunk tőlük, megtörténhet, hogy nem is mutatkoznak meg, mert érzik az elutasítást. Ez nem helyes, ez nem az érzelmek elfogadása. Az ellenállás is hozzánk tartozik, és azt szeretné, ha elfogadnánk.

Aki erre az útra lép, és érzelmeit, egyiket a másik után, visszahozza a szívébe, életének és egész lényének mélyreható megváltozását fogja tapasztalni. A negatív érzelmeket kiváltó események ugyanis ritkulnak, majd egy idő után teljesen eltűnnek az életéből. Súlyos betegségeket is meg lehet gyógyítani, ha az őket előidéző elutasítást sikerül legyőznünk. Minden amit saját magunkból elismerünk és megértünk, megszelídül és nem nehezíti tovább életünket. Érzelmeink gyógyítása tehát teljesen paradox: minden amitől meg akarunk szabadulni, az tulajdonképpen mi magunk vagyunk. Amit azonban feltétel nélkül be- és elfogadunk, magától átalakul. És vele együtt mi magunk is.