Szerelmi kapcsolataink születésénél ott bábáskodnak, többnyire tudattalanul, néha tudatosan szüleink. Vonzásaink és választásaink origója az a tapasztalás, melyet kora gyermekkorunkban a velük kapcsolatban szereztünk.
A pszichoanalitikus irányzat atyja, Sigmund Freud fogalmazta meg először elméletében, hogy az ellenkező nemű szülő miképpen vésődik lelkünkbe, és milyen bonyolult mechanizmusok mentén befolyásolja szerelmeinket, és kapcsolatunkat a másik nemmel. Elméletének tükrében, az általuk táplált érzelem is a szerelem egy formája, melyet felnőttkorunkban megismételni, újraélni kívánunk.
Nem mond ellent ennek az a tény sem, hogy nem minden esetben beszélhetünk ideális, biztonságot adó szülő-gyermek kapcsolatról. Az apánkról, anyánkról felépített belső kép ugyanis eltérhet attól, amilyen a szülőnk valójában. A tudattalanban raktározott, éppen ezért erősen szubjektív kép, a másik nemmel való szerelmi találkozáskor, mintegy belső moziképként rávetül a partnerre, speciálisan felerősítve annak egyes tulajdonságait, és figyelmen kívül rekesztve másokat. Ezek nem feltétlenül a pozitív-negatív tulajdonságok relációjában értelmezendők, hiszen a tudattalan nem ebben a rendszerben értékel. A tudattalan a nekünk valamilyen okból megfelelőt” választja.
Vannak a külső szemlélő számára érthetetlen kapcsolatok, olyanok melyek racionálisan tekintve a legkevésbé sem jelentenek örömteli, kellemes együttlétet a partnerek számára. Szélsőséges esetben ilyenkor szoktuk azt kérdezni: Mégis, mit akarsz tőle, hisz megcsal, becsap, megaláz, stb.?” A válasz pedig erre ez: Nem tudom, de szeretem.” A bizarr az, hogy amit nem tud” ilyenkor a szerelmes szív, azt tudja” a tudattalan. Szüksége van erre az élményre, mert lehetősége van arra, hogy újraélje azokat a gyermekkori tapasztalásokat, amelyek beégtek a lelkébe, és így meghatározóvá váltak a választásait illetően. Bizonyos megközelítések szerint a felnőtt egy ilyen kapcsolatban a kora gyermekkori kielégületlen vágyai után megy. Hátha most, vele sikerül.
Amikor szerelmesek vagyunk, azt érezhetjük, hogy a másik a saját részünk, hogy eggyé válunk vele, ami sokban hasonlít ahhoz az egységélményhez, amelyet az anyával való korai kapcsolatunkban élhettünk meg. Ez az elsődleges élmény olyan meghatározó, hogy szerelmi választásainkban ugyanúgy modellként használjuk, mint az ellenkező nemű szülőnket. A biztonságos kötődés, illetve annak hiánya kapcsán formálódik arra való képességünk, hogy felnőtt életünkben fel tudjunk oldódni a másikkal való szerelemben”, anélkül, hogy ez az énünk feladását jelentené. Vannak emberek, akik az anyjukkal való ambivalens kötődésük mintájára annyira félnek az énjük feladásától”, hogy nem vállalják az érzelmi elköteleződést sem. Ők azok, akik ha túl közel kerül hozzájuk valaki, menekülésre fogják, gyakran egyik pillanatról a másikra, valójában érthetetlen módon. Akik inkább vállalják a változatosság személytelenségét, mintsem beszívódjanak “egy valaki által.
Fontos tudatában lennünk annak az érzelmi örökségnek, amelyet a szüleinktől kaptunk, mert így állhat össze szerelmeink története egyetlen regénnyé, amelynek tükrében választ kaphatunk életünk nagy kérdéseire.