A HÉT TÉMÁJA

Beléndey Bogdán | 2003. November 21.
A szerelem minden évszakban másként viselkedik. Otthona a tavasz; az érzelmek áprilisi bimbóit az õrjítõ, langyos májusi szél bontja ki és a tarka, már-már szemérmetlen színekben pompázó virágok megrészegülten borulnak össze, hogy végtelen orgiában egyesüljenek.




Nyáron is tombol a szerelem, de ez már nem a hamvas, naiv vágyakozás, hanem érett, mézédes szerelem, ami a beteljesüléstől függetlenül bearanyozza létünket. Az őszön lendületből halad keresztül, hogy az első csontig hatolón hideg és nyirkos napok végül elvegyék fényét és erejét. A tél a túlélés és az újjászületésre való előkészülés dermedt időszaka.

Ez volna a felszínes megközelítés, mely alapigazságai mellett is megfeledkezik az élet ellentmondásosságáról. Arról, hogy a hideg-rideg körülmények a kontraszthatás révén sokszor éppenhogy hangsúlyt adnak lelkünk, érzékeink izzó, parázsló vágyakozásának. Rá kell ébrednünk, hogy télen a szerelem forró patakként csörgedez a vastag jégpáncél alatt.





A szerelem az intimitás szobája, ahová hol ábrándos, hol szenvedélyes képzeteinkkel visszavonulunk, megfeledkezve a prózai világ kötöttségeiről, hivatali ügyintézésekről, mosogatásról, adóbevallásról. Ez a szoba mindig forró, harmincnyolc fokos lázra fűtött és hát nem közös tapasztalatunk-e, hogy egy lakás, szoba oltalmat adó tere télen a legbarátságosabb? A jeges hómezőn átfagyottan bolyongva nem tölt-e el bennünket határtalan vágyakozás egy akármilyen kicsi, de jólfűtött, barátságos szoba iránt, ahol a sarokban kályha duruzsol, kémlelőnyílásán a táncoló lángnyelvek játéka gyönyörködtet, az asztalon pedig gyertya ég, amely arany fényével beborítja a szobát?

Gyakori felvetés, hogy a modern kor erkölcsei és ruhadivatja talán túl sokat láttat az emberi test érzéki bájaiból és ezzel kreatív fantáziánkat megfosztja a kalandozás lehetőségétől, szépségétől és izgalmaitól. Hogy a régi korok rejtőzködő érzékisége nagyobb feszültségek létrehozására és fenntartására volt képes, hiszen számos kapun lellett átlépnie a szerelem elkötelezettjeinek ahhoz, hogy végül feltárulhasson előttük az utolsó kapu, a beteljesülés kapuja. (Mely kapuról igen sokszor kiderült, hogy még az sem a volt legutolsó.)





Ez a felvetés sok igazságot tartalmaz, mely igazságok analógiásan átvihetők arra a csodára, ahogy a szerelem a tél jeges zordságára nemcsakhogy fittyet hány, de nyugodtan mondhatjuk, hatására egyenesen felizzik a fogékony lelkekben. Felízzik már csupán a sűrűsödés okán is, mivel a kietlen, fagyos térnek kiválasztott, kis részeire koncentrálódik.







Mikor a szerelmes pár ködös decemberi déltánon, hatalmas, frissen esett hóban, szánkóval kirándul a hegyen, és a sok lecsúszástól, buckánborulástól mindketten tetőtől talpig havasak és mikor a korán érkező szürkületben hazafelé veszik útjukat és kipirultan rúgdalják a havat a dérlepte erdő ösvényén, egyre csak az jár a fejükben, hogy ennek a kamaszos-féktelen játéknak méltó megkoronázása lesz otthon a közös forró zuhany, a vacsora, a fahéjgőzű forralt bor és még sokminden más, amit jóravaló, kedves lelkek elképzelni nem szégyellnek.
És nem kétséges, hogy a havas erdei ösvényt kísérő fák téli álma is csak látszólagos, rostjaik mélyére visszahúzódva ők is forró szerelemmel virrasztják át a telet.

Exit mobile version