Szex vagy csak tánc? Nem ugyanaz!

Egy budapesti szórakozóhelyen táncol minden harmadik este, a belvárostól tíz percnyi gyalogút, sötétben már sejtelmes környék.

Szerintem nincsen ebben semmi – szinte már unottan mondja, minden valószínűség szerint ezredszer. Először a kedvesének kellett elmagyaráznia, mi a különbség egy táncosnő és egy prostituált között. Az anyja is kérdőre vonta, de látszott a szemén, hogy nem vár választ a lányától. Legutóbb a főnökével ordibált emiatt – ezt a két dolgot mindenki összekeveri, de őt ma már ez nem zavarja, van, aki alkalmasint megvédje. Arról azért nincsen szó, hogy Rita testőrt fogadott volna, de egyedül sosem teszi ki a lábát a bárból. Rendszerint barátja jön elé, ha nem, hát taxival megy haza. Előadás előtt még sosem molesztálták, házon belül is tiszteletben tartják. És akkor a főnök? – kérdem értetlenül.

Ő nem a főnök, csak a kis főnök, feleli Rita legyintve. „Azt hiszi, hogy azért, mert sok pénze van, meg jóképű, minden lánynak megremeg a térde. Akinek meg nem, hát azt kifizeti. A marha. Úgy ordítottam vele, mint egy piaci kofa, amikor bepróbálkozott. Nem bántott, de szerintem ki fognak rúgni. Nem érdekel, egy órán belül lesz munkám máshol, vannak barátaim a szakmában.” Kérdezem tőle, hogy miért csinálja. Azt mondja, szereti a színpadot, meg hogy közönsége van. Színésznő akart lenni, de nem engedték. Apja orvos, anyja ügyvéd. Egy főiskola, két idegen nyelv. Csak az egyikből van nyelvvizsgám, kuncog, és mind a ketten tudjuk, hogy bármit megtenne, amivel bosszanthatja a szüleit.

Szilvit az apja vitte el táncolni barátja csehójába, és pénzt kapott érte. Mint a mesében. Csak éppen a királyfi nincs sehol, hogy megmentse. Ezt ő maga állapítja meg egykedvűen, nem tudom, mit mondhatnék. Megtört és keserű, nem szívesen beszél erről. Néha előfordul, hogy elmegy egy-egy férfival, de nem pénzért. Maga sem tudja, miért. Az apja tavaly nyáron lelépett, senki sem tudja, hol van. Azóta könnyebb, pénze is van, mert nincs, ki elvegye, úgyhogy terveket sző. Azt hallotta a barátnőjétől, hogy el lehet menni dolgozni a tengerentúlra. Hogy óceánjárókra keresnek személyzetet. Most arra gyűjt. Ott azért jobb lehet táncolni. Vagy bármit. Amit kell.

Eszter profi táncos, Németországban tanult. Egy elegáns szórakozóhelyen lép fel szombatonként. A dunántúli város neve titok marad, megkért, hogy ne írjam meg. Nem mintha szégyellné, csak a szülei nem tudják. Azt hiszik, hogy színházban dolgozik. Próbálta is, de nem sikerült. Nem akart lefeküdni a direktorral, úgyhogy az első próbáig sem jutott el. Itt, a mulatóban bezzeg hozzám sem érnek, pedig mindenki fordítva gondolná, nevet, és rágyújt. Ide jómódú, úri közönség jár, sokan Ausztriából. Egy barátnője révén került ide, és azt mondja, nem bánta meg. Talált partnert is maga mellé, még Németországból ismeri azt a fiút, akivel már több, mint fél éve táncol. Saját koreográfia, szereti.

Igen, tettek már ajánlatot neki, ezek itt finom urak, nem kínos visszautasítania őket. Egyszer történt csak meg, hogy egyikükét elfogadta. „Jól választottam, vagy szerencsém volt, nem tudom”, mondja szégyenlősen. „Azóta is visszajár, szeretek vele lenni. De szerelemnek azért nem mondanám. Nem emlékszem, egyáltalán voltam-e szerelmes valaha.” Eszter szerint nyugodt, kiszámítható életet él, egyelőre nem tud ennél jobb megoldást. Az biztos, hogy ebben a városban nem veszi el senki, ha majd családot akar, fel kell szednie a sátorfát.

Képeink illusztrációk

B. már nem táncol… Egy “kemény” történet arról, akinek nem volt szerencséje.>>