Négy hónapig osztozhattunk négy vagány csaj kalandjaiban. A nálunk induló, azóta könyvalakban is megjelent - még kapható - történet ezennel véget ér. De hogyan? Olvasd el az utolsó részt is.
Száguldás, Porsche, szerelem
A csajokkal gyönyörűséggel ücsörgünk munka után a Liszt Ferenc téren. A napközben szinte elviselhetetlen hőség addigra kibírhatóvá válik. Hosszú évekig az Incognito volt a kedvenc helyünk, mostanában azonban átpártoltunk a tér másik oldalára, a Café Vianba. A jóleső, bámészkodással fűszerezett beszélgetés a napom csúcspontja.
– Kit látnak szemeim? Maga az, Nikolett? – a negyvenes pasi kezet csókol Nikinek, aztán sorban mindegyikünknek.
Bemutatkozik, dr. Horváth Jenőnek hívják, majd bemutatja a barátját, a tökkopasz Sámsont is. A két férfi letelepszik az asztalunkhoz. Amikor ismereteségük hajnaláról faggatjuk, Niki zavartan az étlapba mélyed, Jenő azonban kertelés nélkül előadja, hogy esztendőkkel ezelőtt együtt dolgoztak és ő halálosan szerelmes volt Nikolettbe. Hiába vitt azonban neki malomkeréknyi bokrétákat, barátnőnk minden közeledési kísérletét elutasította. Néhány szórakoztató történet kerül elő a múltból, Niki is hajlandó végre kinyitni a száját, így nem zárul kínosan az este.
A pasik felajánlják, hogy hazavisznek bennünket. Mi udvariasan hárítunk, ők azonban ragaszkodnak hozzá, hogy legalább a parkolóig együtt menjünk. Hamarosan kiderül, ezüstszürke Porshéikkal akartak kérkedni. Ivett rögtön el is csábul, és bepattan Sámson mellé, Niki pedig némi rábeszélés után Jenővel indul haza. Laurának többet ér, hogy kettesben lehet velem, annyi kételye van az ifjabb Ritterrel kapcsolatban. Még hosszasan elemezzük autómban, hogy normális-e az a férfi, aki több tucat fényképet hord a zsebében önmagáról, és úton-útfélen elő is veszi azokat. Abban maradunk, amíg nem aktfotókat mutogat magáról, még van sansza.
Csokornyi boldogság
Kálnoki és Végállomás kisasszony ma révbe ér. A Városligetben tartott, romantikus esküvőre fiákerrel érkezik az ifjú pár. Júlia mindenre gondolt, már hónapokkal ezelőtt megbízott egy rendezvényszervező céget, hogy levegyék válláról a készülődés összes gondját. Minden remekül alakul, egészen a tóparti tűzijátékig. Ott viszont Júlia többméteres fátyla tüzet fog egy égő fáklyától. Kálnoki lélekjelenlétének köszönhető, hogy neje megmenekül, ő kapja le ugyanis a lángoló fejdíszt Júlia fejéről, és hajítja a vízbe. A környéken nyüzsgő turisták megtapsolják a közjátékot, nyilván azt hiszik, egy régi magyar népszokás elevenedik meg a szemük előtt. A vendégseregnek a Vajdahunyadvárban terítettek, mi a csajokkal külön asztalt kapunk.
– Dobom a csokrot! Gyertek, lányok! – kiabál Júlia, és invitálón lengeti a hófehét liliomokat.
– Köszi, maradunk! – integetünk vissza.
Hiába győzköd minket, hogy álljunk a többi hajadon mellé, hátha valamelyikünk elkapja a virágokat. Ülve maradunk, és trécselünk tovább. Az ifjú asszony megvonja a vállát, hátat fordít mindannyiunknak, és elrepíti virágait. A liliomok szállnak, magasan a várakozó lányok feje fölött, és püff!, az asztalunk közepén landolnak. Megmerevedünk, egyikünk sem nyúl a csokor felé. Ivett ocsúdik legelőbb:
– Egyszerre érintsük meg! Egy, kettő, há-rom
!
Vége