Évi kábé 80 000 forintomba került. Három hétig randizgattunk, mire megállapítottuk, hogy mégsem jövünk be egymásnak. Ezalatt voltunk étteremben, kávézóban, egyszer pedig feltöltöttem a hûtõjét.
Évi egyszerű kőbányai tisztviselőcsaládból küzdötte fel magát finnyás na jó, kifinomult bölcsészlánnyá. Pontosan tudta, melyik sülthöz milyen rajnai bort illik inni a puccos étteremben, és amikor a bor egy kicsit melegebb volt az ideálisnál, olyan elegáns rosszallással húzta fel finom metszésű orrát, mint egy ifjú baronessz. Ezek után megtiszteltetésnek éreztem, hogy mindig én állhatom a számlát, és bevásárolnom is szabad.
Aztán Évi rájött, hogy még nem kész egy új kapcsolatra, ami a kirúgás diszkrét formája, én pedig nem erőltettem a dolgot, mert három hét alatt elegem lett a sok nyifinyafiból. Az anyagi buktát nem bántam, elvégre minden vállalkozásnak megvan a maga kockázata, és abba is belegondoltam, mennyivel többe került volna, ha esetleg sokkal tovább próbálkozunk Évivel.
Ezen felül elvi síkon is természetesnek tartom, hogy a randikon a férfi fizet. Legalábbis az elején, mert ha később is eljárunk enni-inni, az már nem randi, hanem barátság vagy párkapcsolat, és akkor már nem a szokásjog, hanem a közös megállapodás dönti el, kit terhelnek a költségek.
Akinek nem tetszik az általam képviselt dzsentroid attitűd, miszerint a férfi dolga, hogy szórja a pénzt, az fogadja el a gyakorlatias és politikailag korrekt amerikai módszert. Ennek jegyében a felek már az első randin megállapodnak, ki hív meg kit, illetve megbeszélhetik, hogy fele-fele alapon fedezik az este költségeit. Az amerikai vígjátékokban előfordul ugyan, hogy a randizó pasi külön fölszámítja, hogy a nő két pohár borral többet ivott, de ez nyilván a forgatókönyvírók beteges fantáziájának terméke.
Ha a dolgok elfajulnak, és komoly kapcsolat vagy házasság lesz a randizásból, az egészen más helyzetet szül. Ilyenkor közös kassza van, azaz mindig annyit veszünk ki a komódfiókból, amennyi éppen kell valamelyikünknek. Ha pedig életem párja néha meginog, és a kassza jelentős részét olasz cipőre vagy véletlenül kiturkált (haha, persze!) kabátra költi, üsse kő: ez olyan ritka alkalom, amikor nem nekem kell strapálnom magam, a nő mégis maradéktalanul örül.
Előfordulhat, hogy a költekezés kérdése a kapcsolat próbája lehet. A mostani barátnőm, Ildi kínosan ügyel az anyagiakra. Nem számolja ki fillérre, melyikünk mit evett ki éppen a hűtőből, de minden jelentősebb kiadást megfelezünk, az ő kezdeményezésére, pedig én keresek jobban. Ez valamilyen védekezési mechanizmus lehet nála: nem kell úgy éreznie, hogy eltartják, és ha borulna a bili, azonnal le tud lépni, nem veszünk össze az anyagiakon. Kétségtelenül korrekt és számomra kényelmes hozzáállás, de hosszú távon aligha tartható, mert úgy tűnik, a napokban e téren elértük önnön határainkat. Felmerült, hogy viszonylag jó autóhoz juthatunk jutányos áron, de Ildi nem akarja költségekbe verni magunkat. Én viszont nem szeretném elszalasztani az alkalmat, ami azt jelenti, hogy lenne egy én autóm, amihez ő ellenérzésekkel közeledik. Hacsak meg nem hátrálok, de akkor meg bennem marad a tüske…