Csurig lehetnénk boldogsággal, mégis mocskosul érezzük magunkat. Bennünk van a hiba, vagy netán az érzelmek ilyetén megosztása normális? Vannak, s egyre többen vannak, akik mindezt egészen normálisnak tarják, és a Poliamoria nevében szemléletmódjukat, életvitelüket is a hagyományostól eltérően alakítják ki.
Veszekedések, gyalázkodások, tányérdobálás, sodrófa és szakítás. Nagyjából ezeket eredményezheti a féltékenység néven elhíresült, mindenki által jól ismert zöld szemű szörny. Nálam okosabb emberek állítják, hogy a féltékenység tulajdonképpen nem más, mint saját bizonytalanságunk, félelmünk, kisebbrendűségi érzésünk kivetítése a társunkra. „A francba is, én nem leszek ilyen!” – gondoltam, és megpróbáltam (illetve azóta is próbálok) kiegyensúlyozott, normális önképpel, ép mentális képességekkel rendelkező férfiként viselkedni. Mindezekhez pedig – a nálam okosabb emberek szerint – nem nagyon passzol a féltékenység. Én szeretek hinni a nálam okosabb embereknek, meg aztán, ha logikusan végiggondolom, teljesen oké, hogy nem szabad és nem is lehet 100%-ig birtokolni egy másik személyt, és igencsak kevés az esélye annak, hogy a kezdeti „mindenestül a tied vagyok” állapotot egy életen át, vagy akárcsak hosszú évekig töretlenül fent lehetne tartani. Mégis hányan vannak, akik hisznek ebben az ideában, és hányan fáztak már rá csúnyán! A rádöbbenés a valóságra talán kegyetlenebb és fájóbb, mint amikor kölyökkorunkban ráismerünk apura a télapószakáll alatt.
Imádom a tudományokat. Mindet. Itt van például az etológia meg az antropológia. Amióta tudjuk, hogy a Homo sapiens felmenői nem monogám főemlősök voltak, én halálosan nyugodt vagyok abban a tekintetben, hogy ezek szerint mégsem velem van baj. Persze ott van a civilizációs kényszer, az erkölcs, meg hogy uralkodjunk az ösztöneinken… De hát a francba is! Miért pont ezen, miért éppen én?
Lássuk be, az emberiség egyik legősibb és legkomolyabb problémája ez. Szerény elméletem szerint még a művészetek sem alakultak volna ki a féltékenység nélkül. Ha mégis, mennyivel szegényebb és szürkébb lenne nélküle. De hiába a legősibb probléma, recept máig nincs rá. Amikor a házasságok fele válással végződik, amikor a fejlettnek mondott nyugati országokban a gyerekek közel 50%-a házasságon kívül születik, egyértelmű és már-már közhelyes megállapítás, hogy a hagyományos családszerkezet, és ezzel együtt a párkapcsolati modell válságban van.
Valóban csak valamiféle diktatórikus, rabiátus erkölcsi nevelés nyújthat megoldást? S mindez garancia arra, hogy az egyén nem frusztrálóan éli meg a monogámia örömeit? Akinek ez sehogyan sem megy, miért ne élhetne valami olyan modellt követve, ami lehet, hogy nem általánosan elfogadott, lehet, hogy tele van buktatókkal, de működik és a résztvevők megelégedésére szolgál?
A poliamoria a görög poli “sok” és a latin amor “szerelem” jelentésű szavak összevonásából származik. Az egynél több személyhez fűződő, egyidejű, érzelmeken alapuló kapcsolatok ideája nem új keletű. Noha hivatalosan egy 1990-ben napvilágot látott cikkhez datálják a felbukkanását, már az 1960-as években is nagyszámban léteztek a poliamoria eszméje köré csoportosult közösségek. Az 1920-as években William Moulton Marston (1893-1947) pszichológus, feminista gondolkodó és képregényíró (Wonder Woman) gyakorlatilag kifejtette a jelenségről referencia-értékű gondolatait. Az 1990-es évektől kezdve mozgalommá terebélyesedett poliamoria jelképe a végtelenjellel átfont szív, vagy egy papagáj (vö. Polly). A mozgalom történelmi előfutárai között tartják számon többek között Percy Bysshe Shelley-t. A poliamoriának több formája létezik a nyitott házasságtól kezdve egészen a csoportházasságokkal létrehozott közösségekig. Bizonyos értelemben még a mormonok által gyakorolt többnejűség intézménye is ide sorolható. |