A nő makacs egy teremtés, nincs mese. Hiába olvassa, mondják neki, hogy a férfiember nem ám a szavaival, hanem a tetteivel szeret: nem hiszi. Neki ez a szó kell makacsul: szeretlek. Mintha ez megváltaná a világot, illetve elnyugtatná a lelkünket, s a távoli jövőben megcsillantaná az eljegyzési gyűrű brilljét. Hogy szebben ne mondjam. Hiába ezer meg még egyszáz tanulmány arról, hogy a férfiak biza nem a szavak emberei, és az ősi pókerpartin, az első leosztásban a verbális kommunikáció kártyáinak nagy részét elnyelte az X-kromoszóma. Bizony, nem segít rajtunk semmi se, ha azt az egy iciripiciri szót szeretnénk hallani. Vagy netalántán kicsikarni.
Ne szorítsd sarokba!
Azt semmiképp ne tegyük! A kicsikarás nem barátja a férfiaknak semmilyen tekintetben. Leginkább dacos, maszatos arcú hároméves énjét hozza ki belőle, és akkor már csak azért sem! Bármit is akartunk volna kierőszakolni: juszt sem!
Mert a férfi vagy adja, vagy nem. Középút egyszerűen nincs. S ha adja is, azt elsősorban nem a szavaival, hanem a tetteivel teszi. Tehát ha emberünk valós érzelmeire vagyunk kíváncsiak, ne tuszkoljuk éhes fülkagylónkat úton-útfélen a látóterébe, ellenben szép csendesen figyeljük meg, miket tesz értünk, illetve a kedvünkre.
Ha a férfi igazán szeret…
Az alább felsorolt példák tizedannyira sem romantikusak, mint egy tavaszi harmatos barkaág alatt elrebegett szerelmi vallomás, viszont sokkal stabilabb érzelmekről tesznek tanúbizonyságot, bármennyire fáj is ez nekünk…
A férfi tulajdonképpen a végletekig minimalizálja a kötődése okaira vonatkozó magyarázatokat.
– Kivel él együtt?
– Hát velünk…
– Tehát akkor szeret-e minket?
– Hogy a viharba ne szeretne, hisz nem lenne velünk, ha nem.
A megoldás (néha) ennyire egyszerű. Az, mondjuk, azért belátható, hogy a nők lelke azért ennél egy „picivel” többre vágyik.
Apró gesztusok, stabil érzelmek?
Bár azért gondoljuk újra mégis ezt a romantika dolgot! Ha egy pillanatra elcsendesedünk, és halkan figyeljük alkalmanként suta próbálkozásait, ha nem is az általunk elképzelt formában, mégis picinyke vallomások ezek. Mert ő így tudja. Így mondja.
A fél szakajtó disznósajt mellé, amelyet szívesen fogyaszt vacsorára, szerényen behelyez a kosárba két zacskó mozzarella sajtot. Letölti a kedvenc énekesnőnk új albumát a netről, csak épp mert arra járt. Kérés nélkül megmasszírozza este a lábunkat, ha éppen elgyötört minket az élet. Hajnalban felkel, ha éppen menteni kell minket, szó nélkül gurul velünk a világ másik végére, ha éppen ott van dolog. Egyféle tésztát tud ugyan főzni, de tudja, melyik az a dramaturgiai pillanat, amikor semmi kedvünk bevonulni a konyhába, és átveszi a vacsora felelősségét.
Nem, illúzióink nincsenek: a zokniját igenis szétdobálja, hajnalig játszik idióta számítógépes játékokat a haverjaival vagy éppen egyedül, és a mosogatószivacs még csak távolról sem jó barátja. Igen. Adott esetben nem mond semmit. Nem ébreszt rózsával, és nem suttogja a fülünkbe. Azt. Az egy szót. Egyszerűen csak ott van. Mint ahogy mi vagyunk ott neki. Az illatunkkal, a szeleburdiságunkkal, az idegesítő kérdéseinkkel, a kétbalkezünkkel és az örökös kérdezősködésünkkel: szeretsz????