Szeretők karácsonya

Mata Hari | 2007. December 18.
Szeretõként élni a hétköznapokban sem egyszerû, de ahogy közelednek az ünnepek, egyre fájdalmasabb érzések keríthetnek hatalmukba minket, feltéve, ha mi vagyunk a titkos harmadik.

A karácsony a szeretet és elsősorban a család ünnepe. Ilyenkor mindenki nagy gondot fordít arra, hogy – akár csak a látszat erejéig, de – békés családi hangulatot teremtsen. Természetesen ez normális törekvés, de mi van akkor, ha mi ezt a másik oldalról, a partvonal mellől, szeretőként figyeljük?

Legelőször is szögezzük le: fáj. Fáj, hiszen a szeretett fél nincs az oldalunkon a karácsonyfa mellett, nem adja a kezünkbe lelkesen a sót és a borsot a karácsonyi menü elkészítésénél, nem ölel magához szorosan a csillagszórók fényében, és bizony a másnapi családi ebédre is egyedül érkezünk. Ismét.
Ehelyett viszont szenteste ott ülünk egyedül az üres lakásban, miközben folyamatosan máson, rajta jár az eszünk, kétpercenként nézünk rá a mobilra, nem jött-e tőle egy szívmelengető SMS. Ezerszer emeljük fel a kis kütyüt a célból is, hogy rácsörögjünk, hogy legalább a hangját halljuk, majd jobb belátásra térve inkább mégsem tárcsázunk.


A fájdalom már az ajándékvásárlásnál kezdődik. Mert ha meglátunk egy szép inget, őt látjuk benne, és azt, hogy milyen jól menne a szeme színéhez, vagy amikor édesapánknak választunk after shave-et, óhatatlanul továbbvándorol a kezünk, és elképzeljük, milyen izgató is lehetne rajta az a parfüm, ott a felső polcon. Minden mütyürről, könyvről, CD-ről ő jut az eszünkbe. Persze féken kell tartanunk a fantáziánkat, hisz csak olyan dolgot vehetünk neki, amely nem kelt feltűnést, békésen megbúvik a könyvespolcon, vagy jó helye van az irodában is. Aztán lopott órákon, a bevásárlóközpontok nyüzsgő kávézóiban, ebédszünetben összefutva átadhatjuk neki szívünk-lelkünk összes szeretetével.

Végül nyakunkba szakad a szenteste. Eltöprengünk azon, vajon van-e értelme fát díszítenünk, ha nincs kinek és nincs miért, ha tudjuk, hogy a másik azt a sót és azt a borsot egy másik nő kezébe adja, hogy vasárnap délelőtt a gyerekekkel megy el karácsonyfát venni.

Fórumhozzászólások:
„Egy barátnőm most sírt bele a telefonba, hogy a szeretője az ünnepeket a családjával tölti, tavaly meg azelőtt a pasi a barátnőmmel töltötte az ünnepeket, de most, ugye, unoka is született, és a lány már nem fér bele a képbe. Okuljatok eme példán.”

„Én is szerető vagyok 6 éve, ez lesz a 7. karácsonyunk, amit külön töltünk, és bár nem jó, de tudtam az elejétől fogva, így fogadtam el, ezért nem érezném korrektnek, ha ezért reklamálnék.”

És ha a lelkünk mélyén valahol tudjuk is, hogy ez a jelenlegi állás szerint így van rendjén, hiszen ő azt a családot választotta, mégis minden ilyen fantázia egy újabb tőrdöfés. De megpróbálunk belenyugodni, mert végső soron mi választottuk, tudjuk a közhelyet is, ehhez két ember kell, és az egyik ember, hiába is tagadnánk, mi magunk vagyunk.

Akkor sem egyszerűbb a helyzet, ha mi is családban élünk. Hiszen miközben azon fáradozunk, hogy beszerezzük a legjobb hozzávalókat a piacon a hét nyelven beszélő karácsonyi menühöz, és megszerezzük a gyereknek a legújabb Bionicle robotot, a szívünk máshol jár, szerepet játszunk. Hazudunk magunknak, a családunknak, ami rágja, keseríti a lelket.

Mit tehetünk?

Ha egyedülállók vagyunk, tegyünk meg mindent azért, hogy ne otthon, az üres lakásban egyedül töltsük a szentestét. Szervezzük össze szingli barátnőinket, és tartsunk rendhagyó karácsonyt. Ha maga a lakás is nyomaszt minket, foglaljunk asztalt egy kellemes vendéglőben, vagy egyikőtök lakásán főzzetek együtt, beszélgessetek, ha erre egész évben vagy az év végi nagy hajtásban nem volt sok időtök. Ha szívesen töltöd a szentestét a szüleiddel, még ha egy kicsit szomorkásnak is tűnhet, hogy harmincakárhány évesen anyu szoknyája mellett karácsonyozol, de neked mégis az ad nyugalmat, tedd azt.


Mit ne tegyünk?

Mint az előző bekezdésből kiderül, igyekezzünk elkerülni, hogy otthon a négy fal között, a jól ismert magányban töltsük az estét. Ne hívogassuk, hisz vagy nem tudja, vagy nem fogja felvenni a telefont, amitől csak még szomorúbbnak és megalázottabbnak fogjuk érezni magunkat.
Ne követelőzzünk és ne adjunk ultimátumot. Egyrészt azért, mert azt egyetlen férfi sem szereti, másrészt még jobban megkeseríthetjük az ünnepet magunknak is a felesleges kirohanásokkal, a nem teljesített (mert ebben az esetben nem teljesíthető) kérés vagy ultimátum miatt érzett csalódásunkkal.
Ne hibáztassuk magunkat. Próbáljuk meg megélni az ünnepet a magunk módján, belül ünnepelve azokat a szép pillanatokat és értékeket, amelyeknek örülünk az életünkben, amiért hálát adunk.

Fórumhozzászólás:
„Ne vicceljetek! Nős pasival szeretőként élni? Magányosan tölteni az ünnepeket és alkalmazkodni a pasi családjának igényeihez? Ez nem méltó egy igazi nőhöz.”

„A szeretősdi nagyon kevés embernek – férfinak és nőnek – kielégítő és kellemes élet, tökéletes boldogságnak pedig egyáltalán nem nevezhető. Szerintem a szeretők 99%-a abszolút tisztában van vele, hogy az ünnepekkor általában a család az első.”

 

Epilógus

Amikor túlcsordulnak bennünk az érzelmek, nehéz objektíven nézni a helyzetet. Mégis próbáljuk meg. A hirtelen döntések, nagy kirohanások, drámai telefonok nem változtatnak a pillanatnyi szituáción.
Hangold a szépre lelkedet, és éld meg a saját ünnepedet, dönteni, tisztázni később, az ünnepek után is ráérsz.
De jegyezd meg ezt a fájdalmat, és gondold át, valóban ezt akarod-e. Sokan csak önbizalomhiányból nem rúgják fel szeretői viszonyukat. Valahol mélyen azt érzik, nekik nem jár több, örüljenek annak, ami van. De gondold át, valóban örülsz annak, ami van?

 

Exit mobile version