| Mitől válik felejthetetlenné egy férfi? |
| Mitől más ő, mint a többi, akiknek nevét gondolkodás nélkül töröljük a telefonunkból, miután kitáncoltak az életünkből? • Mert sosem tudtuk meg, milyen lenne vele… • Mert olyan élmények kapcsolnak hozzá, amelyek mély nyomokat hagytak bennünk. Azóta sem éltünk át mással hasonlót. • Mert volt néhány ígérete, amellyel még adós maradt. • Mert úgy éreztük, félszavakból is megért minket, együtt rezeg velünk. • Mert egészen jól illett rá mindaz, amit az életre szóló társhoz társítottunk. • És mert mindeközben – a jelek szerint – rémesen hidegen hagyjuk… |
Mihez lehet ezt hasonlítani? Tegyük fel, hogy meglátsz egy szép autót. Úgy érzed, azért teremtették – jobban mondva, gyártották –, hogy elkápráztasson téged. Tetszik a fényezése, elegáns a karosszériája, a beltere is hívogató. Biztosan remekül is megy – gondolod, de mivel ehhez az autóhoz semmi közöd, a vezetésélményt csak a fejedben pergeted tovább.
Aztán sosem tudod meg, milyen lett volna nap mint nap vezetni, rövidebb-hosszabb utakra kelni vagy parkolni vele. De ha mindezt megtehetted volna, talán rájönnél, hogy ahogy előnyei, úgy hátrányai is vannak a gyönyörű járgánynak. És tulajdonképpen nem is illik jobban hozzád, mint a meglévő, már alaposan kiismert autód. Lehet, hogy csupán az ismeretlen és az újdonság vonzása ejtett rabul?
Az elszalasztott pasikról mindenkinek van egy története. Meg olyanokról is, akik köszönték szépen, de inkább nem lépdeltek bele a hálónkba, mert máshol várták őket, vagy mert nem voltak elég biztosak abban, hogy akarnak minket. Ez utóbbi éppen úgy előfordulhatott velünk is. Akárcsak Nikivel:
„Még nem zártam le az exemmel való szakítást magamban, de már beleugrottam egy teljesen reménytelen ügybe. Ekkor találkoztam Danival egy buliban, ahová egyedül érkeztem. Tapadtak rám a pasik, az italtól is egyre oldottabbá váltam. Danival az első perctől rengeteget nevettünk, olyan volt, mintha száz éve ismerném. Sokat táncoltunk, majd végül azzal vett le a lábamról, hogy egy pezsgőskupakról leszedett drótból gyűrűt hajtogatott nekem, és az ujjamra húzta. Másnap elutaztam egy hétre az exszel, és minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy végre tisztázzam magamban, mit szeretnék. A nagy tisztításnak Dani is áldozatul esett, akit aztán azzal zártam le gondolatban, hogy túl fiatal hozzám. Két évvel később újra találkoztunk, de ekkor érdekes módon már nem zavart a korkülönbség. Egy érett férfi állt előttem, aki gyakorlatilag átnézett rajtam. Nem értettem, miért zaklat fel a találkozásunk, hiszen nincs rá semmi garancia, hogy ő akár a vonzalom csíráját is érzi még magában, amikor az eszébe jutok. Aztán megláttam a barátnőjével, és kikristályosodott előttem, hogy ez a hajó már elment. Olyan boldognak tűntek, hogy megevett a sárga irigység. Ma már sajnálom, hogy nem adtam esélyt kettőnknek, de meg voltam róla győződve, hogy elügyetlenkednénk a dolgot…”
Mi lett volna, ha…?
Az efféle latolgatások mindig érzékeny korszakában érik utol az embert. Például amikor egyedül van, senki a láthatáron, nincsenek új ingerek, ezért a nosztalgikus élmények felerősödnek, és szebb színben, ráadásul mélyebb jelentést hordozva törnek fel, mint valódi lefolyásuk idején. Ha fagyosra hűlt kapcsolatban élünk, vagy egyszerűen elegünk lett az egyedüllétből, lobogó tüzet vélünk látni „Hufnágel Pistink” szemében. Szándékainkat – miszerint ezt a Pistit mégiscsak meg kellene szerezni – csak tovább hatványozza, ha olyan információk birtokába jutunk róla, amelyektől úgy érezzük, életünk nagy lehetőségét szalasztottuk el a személyében. Ilyenkor jótékonyan szemet hunyunk egykor eltántorító indokainkra (amelyek igaz, meg is szűnhettek azóta), ellenben felnagyítjuk a mi előnyösnek ítélt változásainkat, miszerint mióta visszavertük Pisti udvarlását, vörösre festettük a hajunkat, és lefogytunk öt kilót. Szinte érthetetlen, hogy miért nem akarja bevenni a várainkat ez a legény?
Egyet elfelejtünk: az idők során nem csak mi változtunk. És lehet, hogy most már mi vagyunk azok, akik nem férnek az egykor elutasított – és ezáltal büszkeségében sértett – férfiú elképzeléseibe. Ám nincsenek véletlen találkozások. Még az a helyzet is tanítani próbál minket, amely végül nem mutat a jövőbe, nem zárul happy enddel. Például rájöhetünk arra, hogy amit valakiben bibinek láttunk, az nem olyan tulajdonság, amellyel ne lehetne együtt élni. De akkor is levonhatjuk a tanulságot, ha minket utasítanak el, sőt ha a kritika valóban jogos, még fejlődhetünk is általa.
Én a tied, te meg másé
Első nekifutásra tipikusan vesztes pozíció, ha olyan férfi után vágyakozunk, aki minden este egy másik nővel hajtja álomra a fejét. Faramuci helyzet abban reménykedni, hogy az a másik majd úgyis kudarcot vall, és vágyunk tárgya meg sem áll a vigasztalást nyújtó karjainkig. Ilyenkor ezerszer tesszük fel a kérdést: Miért nem mi találkoztunk előbb vele? Miért tart ki a másik nő mellett, amikor velünk érzi igazán jól magát? Meddig kell várnunk rá?
Tekla meg volt róla győződve, hogy Bálint lesz a gyermekei apja. Olyan szerelmes volt a fiúba, hogy számára kétség sem fért hozzá, őket egymásnak teremtette az ég. Valahogy mégis mindig elsodródtak egymás mellől.
„Évfolyamtársak lettünk a főiskola utolsó évében. Mindketten kapcsolatban éltünk, de mély barátság szövődött közöttünk. A diplomaosztó után sokáig nem láttam, de amikor vége lett a kapcsolatomnak, úgy éreztem, hogy jó volna beszélgetni vele. Viktor is egyedül volt már akkor, sokat lógtunk együtt. Egy hajszál választott el minket attól, hogy szerelemmé alakuljon a barátság, amikor bejelentette, hogy kapott egy külföldi állásajánlatot. Azt hittem, megszakad a szívem. Nem ígértünk egymásnak semmit, hiszen három évre szerződött, ami nagy idő. Mikor megritkultak az e-mailjei, összejöttem egy fiúval. Eleinte szenvedélyes kapcsolat volt, de hamar rájöttem, hogy más szenvedélyei is vannak a pasimnak. Viktornak sírtam a telefonba, kérte, hogy menjek ki hozzá. Nem mehettem. Egyszer hazalátogatott, de akkoriban sok problémám volt, nem bíztam benne sem. Ennek ellenére rengeteget gondoltam rá. Szíven ütött a hír, hogy egy másik lány miatt végleg hazaköltözött. Pár hónappal később írt nekem egy hosszú levelet, amelyben eltűnését azzal indokolta, hogy »így könnyebb volt«. Hosszan válaszoltam neki, de erre már nem reagált. Bár sokáig így hittem, ma már inkább azt próbálom elhitetni magammal, hogy mégsem ő volt az Igazi. Így kell gondolkodnom, mert még ma is nagyon fáj, ha arra gondolok, hogy sosem leszek az övé…”
Végtelen történet?
Mi a közös a tovatűnő férfiakban? Nem volt idejük olyan fájdalmat okozni, amelyek kiirtották volna belőlünk a vonzalmat, a rózsaszínűbe csomagolt érzéseket. Nem volt idejük unalmassá, túl megszokottá, túl „ismerőssé” válni. Ahányszor csak rájuk gondolunk, azt az énünket erősítik, akik mellettük voltunk. Élénkek, kíváncsiak, boldogok, vidámak, nyitottak, álmodozók. Bármerre járnak a világban, titkokat, lehetőségeket hordoznak számunkra. Mi így látjuk őket. Mert a szívünk mélyén sosem adjuk fel. Szürke, rosszkedvű reggeleken elképzeljük, amint egy napon majd összefutunk velük, mondjuk, egy hipermarket forgatagában, ahol vadul egymás nyakába borulunk a vécépapírok és ásványvizek között. Aztán ha már túl sokáig vártunk, és közben valaki más is felfedezi az igazán szeretni való énünket, akkor becsukjuk azt az ablakot a szívünkben, amelyből mindig őt láttuk, és szépen elkönyveljük: „Ő volt az a férfi, akit soha sem kaptam meg…”
No de soha ne mondd, hogy soha…