| Hogyan éli meg mindezt egy nő |
Amikor az ördög még csak ébredezik…
Még mindig makacsul tartja magát a hiedelem, hogy a nőnek a szexhez szépen csengő ígéretek és valódi érzelmek kellenek. Ezek nélkül élete végéig sem kerül le róla a sokat sejtető körítés – az intimebb tájakat fedő ruhadarabokról már nem is beszélve. A hűtlenség nem a 20-21. század találmánya, a megítélése mégis sokat változott az utóbbi évtizedekben. Míg a férfiak évezredeken át büntetlenül félreléphettek, addig a nőket keményen büntették ugyanezért. Mára már odáig hatol az egyenjogúság, hogy senkit sem veregetnek hátba azért, ha kiderül: esze ágában sincs elhallgattatni a szexuális gyönyörért rimánkodó kisördögöt.
Ha már itt tartunk, minden kapcsolatban vannak időszakok, amikor esélye sincs színre lépni. Az első hónapokban/években (kinél meddig tart ez a korszak), amikor a szerelem és a hormonok még dübörögnek, mi, nők olyan csőlátásúvá változunk, hogy odaadásunk tárgyán kívül egyetlen tesztoszterondús lénynek sincs esélye a figyelmünkbe férkőzni. Amikor a tekintetünk már meg-megállapodik egy-egy szemet gyönyörködtető férfitesten, akkor sejthetjük, hogy valami okból hívogat minket az ösztönök szava. Ezzel párhuzamosan szokott a kedves olyan vakká változni, mint a vásári ló. Vagy éppen túl hevesen nézeget mindenfelé. Mikor hogy.
És ezen a ponton térjünk is vissza arra, hogy mi kell a nőnek ahhoz, hogy másnál keresse a boldogságot – még ha átmeneti is az a boldogság. A hatalmas érzelmek a maguk relativitásában ott lépnek be a képbe, hogy a meglévő férfiú teljes vaksága mellett (nem vesz észre már se új ruhát, se új frizurát, se leadott kilókat, se a túl sok sminket, semmit) egy másik hímnemű csekélyebb érdeklődése is érzelemnek minősülhet. Nem beszélve az igazán nagy vehemenciával közeledő hódolókról, akik az ágyon túl is közös jövőt remélnek.
Amikor előttünk a lehetőség…
Ha a nem túl népszerű megcsalt szerepkörről beszélünk, sokszor hallottam már, hogy mindenképpen a férfiak vannak rosszabb helyzetben, hiszen sohasem lehetnek biztosak abban, hogy a születendő gyermek valóban az ő génjeiket viszi-e tovább. Egy nőnek efelől sosem lehetnek kétségei, ettől függetlenül nem árt, ha az ilyen balesetek ellen extrán bebiztosítja magát, mert még ő is tagjává válik “a pasimtól öt év alatt nem estem teherbe, a szeretőmtől rögtön” nevű gyorsan bővülő klubnak.
Ugyanakkor az is biztos, hogy többirányú figyelmünk miatt ravaszabbak vagyunk az ürügyek gyártásánál, így tetten érni is nehezebb minket. A női magazinok “hogyan ne bukjunk le?” típusú cikkeinek összes pontját képesek vagyunk egyidejűleg felügyelni, ehhez még beépített cinkostársakat verbuválni, és remek színialakítást nyújtani. A pasik azért buknak le gyakrabban – ez bizonyított tény -, mert ezekre az előkészületekre nem mindig veszik a fáradságot. Elég egy telefon az alibiként megjelölt Pistának, és máris kiderül: a közös horgászásból maximum annyi igaz, hogy emberünk valahová belógatta a botját.
A kísértés esélyei pedig azon múlnak, mennyire érezzük magunkat magányosnak, unalmasnak, öregnek, kiégettnek, kövérnek a férfi mellett, akivel momentán élünk. Ha e benyomásaink saját magunkról túl élénken élnek, nem terem udvarló a földkerekségen, aki előtt ledobnánk gátlásainkat. Mert az ördögöt az önbizalom tüzeli fel, nem az önmarcangolás. Ha eközben mégiscsak az utunkba sodródik egy férfi, aki meggyőz minket arról, hogy sem unalmasak, sem öregek, sem kövérek, sem kiégettek nem vagyunk, sikert arathat. Mert általa végre olyannak láthatjuk magunkat a tükörben, amilyennek lenni szeretnénk: ízig-vérig nőnek. Ha emellett még a verbális kommunikációba is fektet némi energiát, miközben nyilvánvalóan látja a mellettünk élő hím hiányosságait, és mindehhez egy gyenge pillanatunkban is lép színre, megnyerheti magának az ördögöt. És az angyalt…
Amikor már túl vagyunk rajta…
Csak az a másnap reggel ne volna. Mert ekkor a hűtlen nő két dologra ébredhet: éktelen bűntudatra vagy vehemens “aha”-érzésre (“Ezzzzzzz azzzzzzzz!!!!!!”). Majd jön a dolog legnehezebb része, a mit sem sejtő megcsalt férfi szemébe kell nézni. Ilyenkor egy-egy másodperc töredékéig hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy mindent tud. Aztán lelkiismeret-furdalásunk élő hírnökeként söpör végig rajtunk, hogy ő jónak hisz minket, miközben mi rosszak vagyunk. Cédák. És ha a hűtlenségünk nem a “kölcsönkenyér visszajár” típusból kerül ki, akkor az addigra már kéjesen elnyúló ördögünk még azt is elintézi, hogy fájón törjön ránk az érzés: vajon mi hogy éreznénk magunkat, ha a szeretett férfi töltötte volna más ágyában az éjszakát? (Mivel nem voltunk otthon, erre azért mindig van egy töredéknyi esély.)
És bár a választás lehetőségének varázsa néhány órára, napra elbódít bennünket, végül mégis a biztosat választjuk a bizonytalan helyett. Legtöbbször. Mert ha kalandunk közben elszabadultak az érzelmek, az azért mégiscsak átszabhatja a tervet. Ezt már úgy hívják: szerelem. És mint tudjuk, a szerelem sohasem az ördög műve…
| Hogyan éli meg mindezt egy férfi? |
Amikor az ördög még csak ébredezik…
Mindenkiben ott szunnyad az a bizonyos kisördög. A pasikban biztosan. Sőt van olyan is, akiben nem csak szunnyad, vagy ha szunnyad is, nem egy. Olykor egész ördöghorda jár vitustáncot bennünk, elhomályosítva a józan ítélőképességünket.
De vajon mi ez az ördög? Gyanítom, hogy nem más, mint a fajfenntartást szolgáló minél eredményesebb reprodukálás biztosítására “belénk épített” ösztön metaforája. Ezt a teljesen természetes ösztönt a társadalmi szokásoknak, közmegegyezésen alapuló, hagyományos erkölcsöknek a kívánalmai szerint annak rendje és módja szerint elnyomjuk. Ha szembesülünk meglétükkel, naná, hogy ördöginek, kísértőnek, a bűnbe taszítónak találjuk. Mégis, akár tetszik, akár nem, ott van bennünk, és bizony időről időre teret akar magának.
Egy pasi esetében a legritkább esetben okoz bármiféle lelki válságot az, ha állandó és szeretett párja mellett plátói epekedés lesz úrrá rajta. Akkor is, ha ez urambocsá élénk fantáziálásokban nyilvánul meg. Még csak szükségét sem érezzük annak, hogy beavassuk a párunkat abba, hogy álmukban vagy épp ébren álmodozva Kelemen Annácskát vagy Pamela Andersont csöncsöljük. Ezt éppolyan természetesnek éljük meg, mint amennyire feleslegesnek érezzük pisilés után lehajtani a vécédeszkát. Ha az a bizonyos kisördög esetleg egy hús-vér nőt jelölne meg elérendő és megszerzendő célszemélyként, akkor sem feltétlenül esünk önemésztő dilemmába. A részünkről tapasztalható több mint feltűnő stíröléseket, a sikamlós, pajzán témájú beszélgetéseket minden normális nő flörtölésként értelmezné, míg mi, pasik erre csak azt mondjuk: “Nem akarok én tőle semmit!”, vagy “mé’, nekem már nem is tetszhet senki?” – és közben a csodálkozástól szemeink a legártatlanabb módon kerekednek.
Amikor előttünk a lehetőség…
Vagyis egy pasi esetében, amíg konkrét, határozott lépéseket nem tesz annak érdekében, hogy félrelépjen, nevezetesen nem tesz ajánlatot, nem hívja randira stb. azt a bizonyos személyt, aki történetesen nem a párja, nincs is nagyon miről beszélni. Ám a kisördög ennyitől ritkán lakik jól. Ha próbálunk is ellenállni a kísértésnek, roppant frusztrálónak érezzük. Annyival valóban elodázhatjuk, hogy az illető megszerzésére, befűzésére konkrét és határozott lépéseket nem teszünk.
Ám mi van akkor, ha épp az illető, “a kísértő nő” az, aki egyértelművé teszi szándékát, és félreérthetetlen módon tárja elénk a köztünk netán létrejövő kapcsolat gyönyörteli és mámoros perspektívájának lehetőségét… Igen kevés annak az esélye, hogy a kísértést előidéző nő mindenben olyan legyen, mint a párunk, épp ezért az újdonság varázsa nagyon is csábító. Az újdonság varázsa mellett természetesen számolnunk kell a “tiltottgyümölcs-effektussal” is. Ez pedig a legtöbb pasiban meglévő, a dominanciával összefüggő kalandvágyra és becsvágyra hat. Mert hát bármennyire is szeretjük életünk párját, a domináns büszkeségünkben sokkal inkább fürdőzhetünk egy-egy “újabb” préda megszerzésével, mint azzal, ha hosszú évek után hetente még mindig háromszor-négyszer össze tudunk bújni ugyanazzal a nővel.
Amikor már túl vagyunk rajta…
Tegyük fel, hogy engedve a kísértésnek, elbotlunk abban a bizonyos küszöbben. Ezt aztán lelkialkata, erkölcsi neveltetése szerint minden pasi másként éli meg. Van, aki szemernyi lelkifurdalást sem érez, de olyan is van, aki hosszú hetek belső vívódása után bevallja párjának. Melyik a jobb? Ki tudja?
|
Válogatás a fórumból Szeretem, mégis megcsalom » |
Az viszont alapvetően badarság, hogy egy pasi ilyesmire csak akkor vetemedik, ha már nem szereti vagy nem annyira szereti párját, mint korábban. Hasonlóan csacsi feltételezés az is, hogy “azért tette meg, mert biztos valamit nem kap meg tőlem”. Még ha ezek közrejátszanak is a félrelépésben, nem alapvető fontosságúak. Ez az egész csak és kizárólag a dominanciáról szól, amely tetszik vagy nem tetszik, szexuális alapokon nyugszik.
Persze olyan pasi is van, aki rendületlenül ellenáll bármilyen kísértésnek. Általában az ilyen témájú fórumokon ők a leghangosabbak, váltig bizonygatva megkérdőjelezhetetlen erkölcsösségüket, párjuk iránti odaadásukat és tiszteletüket. Miközben szemét stricinek bélyegezett férfitársaikat szapulják, elhitetik a nőkkel, hogy ilyen férfiak márpedig léteznek. Ellenőrizni ezt persze senki nem tudja, mint ahogy azt sem, hogy miféle görcsökkel és frusztrációkkal főzi reggelente a kávét élete párjának, és hogy tulajdonképpen kire is gondol, miközben átszellemült mosollyal, gügyögve-gagyogva masszírozza az édes talpacskáit.