Az ünnepélyesen kimondott igen valóban kötelez bennünket a házastársi hűségre, ám a házassági papírok mellé garancialevél nem jár. Sajnos, be kell látnunk, hogy a hűségesküt nem tudjuk minden esetben életünk végéig megtartani. Változunk mi is, változik a párunk is. Aztán azok a dolgok, amelyek miatt összekötöttük az életünket, szépen lassan feledésbe merülnek. Hiszen eleinte nagy a szerelem, izgalmas az együttélés, az udvarlás, emlékezetesek a közös bulik, élmények. Ilyenkor még bennünk van a megfelelni akarás, és általában hasonló a véleményünk, az értékítéletünk.
Ám bizonyos idő elteltével ezek a dolgok változnak, hiszen más fordulatot vesznek életünk eseményei, más lesz a fontossági sorrend. Jönnek a szürke hétköznapok, a sorozatos viták, a csatározások a gyereknevelés kérdéseiben, a pénzügyekben, és végül a legapróbb dolgokon is összekapunk. Mikor pedig felszáll szemünk elől a rózsaszín köd, felszínre kerülnek a különbözőségek, és úgy érezhetjük, nem ezt és nem így akartuk. Ilyenkor sokan elkezdenek kikacsintgatni a kapcsolatból, és egy harmadik személytől várják az újra fellobbanó szerelmet. De vajon a nők vagy a férfiak a csalfábbak?
Monogámia, poligámia
Sokáig azt hallgattuk, hogy a nők alapvetően monogámok (olyan házastársi kapcsolatot jelöl a szó, amelyben nincs helye harmadik személynek), a férfiak pedig eredendően poligámok (párhuzamosan, egyidejűleg több kapcsolatot tartanak fenn). Ezt a véleményt a férfiközpontú társadalom tartósította, ezzel tartották fenn a látszatát és a lehetőségét annak, hogy a férfiak ki-kiléphessenek a házasságukból, s ezt természetesnek is gondolták. Aztán a kutatások, felmérések során kiderült, hogy bizony a nők is, akár a teremtés koronái, poligám természetűek. (Ez persze nem feltétlenül igaz minden nőre és férfire.) Viszont a nőknek, a hagyományos társadalmi kontroll és az anyaszerep vállalása miatt, egyszerűen idejük sincs a kapcsolataik számát bővíteni, tehát gyakrabban hűségesek férjükhöz.
Persze a régi és sokszor hallott történet szerint nem ez az oka a férfiak kicsapongásainak, hanem a vadászösztön. Hiszen a teremtés koronáinak kikiáltott férfiak már az őskorban is inkább vadászgattak és járták a környező ligeteket, semmint hogy otthon üljenek feleségük mellett. Ők állítólag még ma is ezt az ősi vadászösztönt hordozzák magukban, s a késztetést, hogy vadászni még ma is kell és szükséges. Éppen ezért a nőket hasonló ámító mondatokkal szokták nyugtatni párjuk félrelépése esetén: „Hagyd csak, hogy férjed kiélje a vadászösztönét, mert az izgalmas kalandozások után előbb-utóbb úgyis hazatér. Mert itt megpihenhet, újult erőre kaphat, hogy utána ismét egy izgalmas vadászatra induljon.” De valóban ez lenne a természetes? Tényleg ezt várják tőlünk, nőktől?
És a női vadászok?
Az elmúlt évszázadokban sokat változott a világ, és ma már természetes, hogy mi, nők is késztetést érzünk a vadászatra, vagy ha nem tetszik nekünk férjünk kalandozása, akkor egyszerűen elválunk tőle. Persze, a félrelépésben megnehezíti a dolgunkat, hogy feladataink jelentős része a házhoz köt bennünket. Ráadásul a közvélekedés is inkább elfogadja a csapodár férfit, mint a hűtlen asszonyt. A dolgok hagyományos rendje szerint az asszonyi hűtlenségtől sokkot kapott férfi csapot-papot hátrahagyva, duzzogva és sértetten hazaköltözik a mamához. Majd a „család” érdekében próbál kompromisszumokat kötni. Végül mindketten kölcsönösen megfogadják a hűséget egymásnak, amit vagy sikerül betartani, vagy nem. Egy biztos, a bizalom ezek után általában elvész. Ilyen esetben három dolgot tehetünk: újra felfrissítjük házasságunkat, vagy nyitott kapcsolatban folytatjuk tovább, netán elválunk.
Mindenkinek kell a kaland
– Mi már húsz éve élünk együtt Péterrel – meséli Kata -, van három gyerekünk. Az évek során voltak hullámvölgyek a kapcsolatunkban, nem tagadjuk, hogy a mi életünkben is felbukkant a harmadik. De tudjuk kezelni a problémát, mert tudjuk, hogy nem akarunk elválni, hiszen nagyon jó párost alkotunk. A házasságunk is jó, de a változtatás, változás mindkettőnknek kell néha. Ráadásul érdekes módon egy-egy kaland után sokkal elfogadóbbak vagyunk egymással. Ám egy futó szenvedély, szeszély miatt soha nem adjuk fel ezt a szövetséget, ami a mi házasságunk – meséli a negyvenéves asszony. Viszont mindemellett a nyitott házasságban megvan az esély arra, hogy valamelyik fél sérül. Ezért fontos, hogy előre tisztázzuk a szabályokat, hogy kinek mi fér bele az ilyen házasságba, és mi nem. A nyitott kapcsolatoknak ugyanis számos veszélye van.
Mikortól nyitott a házasság?
Amikor a házasság látszatát még igyekszik fenntartani egy pár, amikor még az érzelmi-szexuális összetartozáson, hűségen túl már csak a gazdasági, családjogi összetartozás működteti a kapcsolatot, akkor az már nyitott házasság. Az ugyan kérdéses, hogy kinek is nyitott az a házasság? Mindkét félnek? Valóban annyira fontos a látszat, hogy azt kell mutatni a világ felé, hogy mi még egy család vagyunk? Vajon nem sérül ebben a nagy nyitottságban senki? Meddig nem veszik észre a gyerekek, hogy apáék csak alibipuszit adnak egymásnak, nincs már érzelem, szenvedély a szülők között? Ki és meddig hajlandó ebben az illuzórikus, törékeny biztonságban élni, ahol az apa és az anya is más-más ágyból kel fel, hogy a szokásos vacsoraidőre hazaérjen? Az a jó és szerencsés nyitott házasság, ahol nem az érzelmi és szexuális nyitottság a motiváló. Amikor a házaspár nem egymás őreként-rabjaként éli a mindennapokat, ha a másik egyéniségét, álmait nem korlátozzák. Hiszen az a legfontosabb, hogy ne okozzunk fájdalmat se egymásnak, se a gyerekeknek.
Vállalt és muszájszerep
Van, ahol nem csak az a bizonyos harmadik, hanem egy negyedik és ötödik is megjelenik a képben. Persze, ettől még működhet jól a kapcsolat, de csak ha mindegyik fél így akarja. Hasonlóan él a Szél család is, akikről sokat hallhattunk mostanában a médiában. A család érdekessége, hogy testvéri szeretetben, egy háztartásban, sőt, egy ágyban él a családfő a jelenlegi és két előző feleségével. A három nő közösen neveli az egy apától származó nyolc gyereket. Ez azonban egészen egyedülálló példa, sokan ugyanis nem tudnak és nem is akarnak ilyen módon osztozni a szereteten. A harmincéves Jutka sem saját akaratból, hanem kényszerből ment bele a nyitott házasságba.
– Annak ellenére élek így, hogy én a hagyományos feleségszerepet pártolom inkább. Házasságunk egyetemi barátságból indult, s nem volt közöttünk soha lángoló szerelmi kapcsolat. Mégis összeházasodtunk és született két gyerekünk. A tágabb családi kör előtt éljük a példás családi életet, én azonban pontosan tudom, hogy Péternek szeretői vannak, mivel mindig késő éjjel ér haza a „munkahelyéről”. Sőt, volt olyan is, hogy reggel hatkor került elő, de csak azért, hogy a megállapodásunk szerint elvigye a kicsit az óvodába. Ennek ellenére soha nem beszélünk ezekről, pedig sokszor fáj, hogy ezt teszi velem. Én mégsem tudnám megcsalni őt. Ráadásul tudom, hogy ő sem hagyna el minket soha, csak a kaland, az izgalom kell neki.
Újra együtt!?
A félrelépést megbocsátani nehéz, és nyitott kapcsolatban élni sem mindig jó a feleknek. Sokan azonban mégsem szeretnének válni, mert ragaszkodnak párjukhoz, még ha csalfa is. Számukra azonban egy megoldás lehetséges, a házasság felfrissítése. Miért kell, hogy a férfi más nőnél keresse a kalandot? Add meg neki te! Hódítsd meg, bolondítsd újra magadba! Ha azonban nem sikerül, akkor gondolkodj el azon: érdemes-e megalkudni egy olyan ember kedvéért, aki semmibe veszi az érzéseidet.
Párkapcsolat.lap.hu
Nyár.lap.hu »
Szerelem.lap.hu »
Forrás: Sikk magazin »