Kisírt szemekkel hívjuk fel a barátnőnket, és belezokogjuk a telefonba: „Megcsalt! El fog hagyni! Miért nem vagyok jó neki?” Pedig ezt először magunktól kellene megkérdezni…
Amikor két ember találkozik, minden percben azon törik a fejüket, hogyan okozzanak örömet a másiknak. Hosszabb együttélés után aztán kialakul egy mindennapos rutin: kötelező gyakorlattá válik a házassági évfordulón a virág, karácsonykor az ajándék, vagy júliusban két hét a tengernél. Aztán ezek a megszokott dolgok valahogy már nem okoznak különösebb örömet, így el-elmaradoznak.
Senki nem tesz semmit, hogy valami újat építsen a már meglévő alapokra. Látszólag minden rendben van, a kapcsolat mégis egyre sekélyesedik, míg aztán elérik a gödör alját, amikor már csak hibáztatni tudják a másikat. Innen pedig egyenes út vezet oda, hogy új partnert keresnek maguknak, akivel megtalálják a rég elfeledett izgalmakat. Sokan érzik úgy, mindez törvényszerű. Nos, nekik viszont azzal is szembe kell nézniük, hogy az ő házasságukban is bekövetkezhet a krízis!
Porig sújtó hír: megcsalnak
Először csak azt érezzük: valami nem stimmel. A férjünk egyre később ér haza, a tárgyalások a munkahelyén mind tovább húzódnak. Aztán azt vesszük észre, hogy egyre többször babrál a telefonjával, szakadatlanul SMS-t ír, esténként pedig fáradtságra hivatkozva már nem bújik hozzánk, éjszakákon át csak a tévét bámulja. Végül aztán villámcsapásként ér minket a felismerés: valakibe beleszeretett, valaki mást ölel.
És mi mégis…
Az első döbbenet után kitör belőlünk a küzdeni akarás. Hiszen ragaszkodunk a férfihoz, akit szeretünk, akit megszoktunk, aki eddig a biztonságot nyújtotta számunkra. S akitől persze gyerekeink születtek, akikért felelősséget érzünk, hiszen nekik apa kell! Harcolni kezdünk, küzdeni, hogy megtartsuk. Félünk az elvesztésétől, de közben megalázva érezzük magunkat, amiért becsapott. Ezért őrült módon vagdalkozni kezdünk magunk körül, pedig ezzel csak rontunk a helyzeten, még távolabb taszítjuk magunktól.
Akit erővel kell megtartani, az nem a miénk!
Gyakran abba a hibába esünk, hogy azt képzeljük: a társunk a tulajdonunk – holott senki nem a „miénk”. Mindenki szabad és független, még egy házasságban is. A szakemberek egybehangzóan állítják: el kell engedni azt, aki menni akar. Ha maradni szeretne, eldönthetjük, hogy akarunk-e még ezek után is vele élni. Ha a férjünk mást szeret, és emiatt elhagyja a családját, ez az ő döntése, még ha nekünk fájdalmas is. Ha mégis marad, akkor a lényeg az, hogy öröm legyen az együttélésben. Mert a feszültség senkinek sem jó: sem a férjnek, sem a feleségnek, sem a gyerekeknek.
Futó kaland vagy őszinte érzelem?
Ha társunk csak egy futó kalandba keveredett, hirtelen fellángolt, az legtöbbször hamar elhal magától is. De ha komolyabbak az érzelmei, úgysem tudjuk visszatartani! Az erőszakkal összetartott családokban mindenki szenved. Ám ha ez a helyzet, akkor már érdemesebb komolyan elgondolkodni a csábító személyén is. Mindig rossz, aki „elszereti” a másik férjét. De ha az ő szemszögéből is megnézzük a kapcsolatot, kiderül, hogy gyakran mélyebb érzelmet, nagyobb egymásra találást látunk ott, mint a kötelességből, becsületből egyben tartott kapcsolatban. Ilyenkor jobb, ha elengedjük a társunkat.
Első fájdalmunk után mindenképpen gondolkodjunk el a múlton és a jövőn. De a legbölcsebb, amit tehetünk, hogy hagyjuk egyszerűen a férjet dönteni. Mit szeretne: velünk maradni, vagy új életet kezdeni? Mi pedig függetlenítsük magunkat egy kicsit tőle és a harci készenlét okozta stressztől. Éljük a saját életünket! Hiszen élni nem csak egy másik emberhez kötve érdemes. Ha mindezt kipróbáljuk, meglátjuk, mit csinál a szabadon engedett férfi, aki saját akaratából hozza meg a döntését.
Miért csalnak meg minket?
1. Még a kapcsolatunk elején elfelejtettük vagy nem mertük megbeszélni, ki mekkora szabadságra vágyik. Folyamatos számonkéréseinkkel csak hazugságokba kényszerítettük, és a feszítő érzéstől menekülni próbált.
2. Nincs bennünk megfelelő kompromisszumkészség. Megpróbáltuk férjünkre erőltetni régi, saját családunkból hozott szokásainkat.
3. Elveszítettük a vonzerőnket, a frissességünket, amellyel a kapcsolatunk elején még rendelkeztünk. Nem csak a megszerzésbe, de a megtartásba is rengeteg energiát kell belefektetni.
4. Nem vettük észre a változásokat, amelyek az eltávolodás veszélyét hordozzák. Például ha teljesen más lett a hobbink, vagy ha más baráti körökbe kezdtünk el járni. A legrosszabb, ha ennek az élményét sem tudtuk megosztani a másikkal.
5. Nem merjük megbeszélni a szexuális igényeinket, nehézségeinket. Aztán persze mindezt egy szeretőtől kapja meg a férjünk.
6. Ha magasabb beosztásban vagyunk, otthon is összekeverjük a szerepeket. Ezt a férfiak nagyon rosszul tűrik.
7. Állandósult beteges féltékenységgel küzdöttünk.
8. Amikor már megéreztük a krízist, megpróbáltunk megváltozni, de nem magunk miatt tettünk lépéseket, hanem azért, hogy párunknak megfeleljünk.
| Tipp: 35 jel, hogy a pasid megcsal » |
Házasságtörés.lap.hu »
Családjog.lap.hu »