Harmincnyolc éves, de ötöt simán letagadhatna. Karcsú, csinos nő, van egy hatéves kislánya és egy jóképű, sikeres férje. Nevezzük talán Katának! Kata saját céget vezet, sokat dolgozik, sokat keres. Egy-két évvel korábban még úgy érezte, boldog az élete. Mostanában viszont felborult minden, ami régen kerek volt. Körülötte, mellette – és leginkább őbenne, magában.
| Olvasd el a cikk első részét is: • Magánnyomozóval egy (hűtlen?) férj nyomában » |
– Nem tudom, pontosan mikor kezdtem érezni a jeleket – kezdi a történetet. – A júniusi nyaralásunkon már biztosan. Hármasban utaztunk el egy nyaralóparadicsomba, azt reméltem, újra közel kerülünk majd egymáshoz a férjemmel, hiszen – győzködtem magam – a nagy munkahelyi hajtás miatt nem beszélgettünk eleget egymással. De csak kiéleződött köztünk a távolság. Ha nincs velünk a gyerek, nem is tudtunk volna miről beszélgetni. Fájdalmas felismerés volt, emlékszem, fürödtem a tengerben, mosta a sós víz az arcomat, és csurogtak a könnyeim, mert úgy éreztem, hogy valami véget ért… Egyikünknek sem maradt ki semmi fontos az életéből; nyolc éve két boldog, magabiztos ember talált egymásra. Amikor először sor került egy, a közös jövőnket érintő beszélgetésünkre, azt mondtam neki – és valóban így gondoltam -, nem vagyok féltékeny típus, felőlem egy-egy kaland belefér, ha „változatosságra vágyik”, de ha fellobban valaki iránt, akkor fogom a bőröndömet, és megyek. Akkor is, ha belehalok…
Előbb a bizonyíték, aztán a döntés?
Kata azt mondja, évekig minden jól működött. Ha voltak is kalandjai a férjének, nem tűnt fel Katának. A férfi figyelmes volt, jó társ, és nagyon jó apa.
– Az idei nyaralás után már biztosan tudtam – nem éreztem, hanem tudtam -, hogy szerelemre lobbant valaki iránt. Hiába vett nekem ész nélkül ajándékokat (amit korábban azért nem tett ilyen gyakran), hiába szervezett sok közös programot a gyerekkel, éreztem, hogy van valaki, aki sokkal fontosabb nálam. Sőt, ha jobban belegondolok, azt a szánalmas érzést keltette bennem, hogy én már nem vagyok fontos. Fizikai vagy szóbeli jelét nem adta, de ahogyan kerülte a pillantásomat, az intim helyzeteket… ez az ágyban nem is tűnt fel, talán ott is igyekezett kompenzálni, mert derekasan „kitett magáért”, de én ezekben a helyzetekben is megéreztem, hogy nincs ott a szíve. Sokat töprengtem, mitévő legyek. Rákérdezzek nyíltan? Ettől nagyon féltem. Részint azért, mert mi van, ha letagadja – de én látni fogom a szemében, mert biztosan látni fogom: hazudik…?! Részint azért, mert attól is féltem, hogy azt mondja: „igen, mást szeretek, váljunk el”. Rettenetes volt az őrlődés. Ezt csak az tudja, aki maga is átélte már: biztos benne, hogy megcsalja a párja, de nem tud ezzel mit kezdeni. Az is egy lehetőség, ha nem engedi az ember felszínre ezt a biztos „tudást”, mert fél a változástól, fél attól, hogy egyedül marad a gyerekkel, hogy fizikailag is elveszíti a férfit, és igyekszik nem gondolni arra, hogy lelkileg már elveszítette… A másik lehetőség, hogy az ember szembenéz a helyzettel. Mivel nem akartam én számon kérni rajta azt, amit egyébként – normálisan gondolkodva – nem is lehet számon kérni, konkrétan: miért szeretett bele mellettem valakibe, ezért fordultam végül magánnyomozóhoz. Nem tudtam, mire megyek majd a bizonyítékkal, de azt gondoltam, legalább egy lépéssel a férjem előtt járnék, ha én már tudnék mindent, de ő nem tudná, hogy tudom. Úgy képzeltem, majd a bizonyíték megszerzése után is ráérek eldönteni, miként tovább.
„Jobban örültem volna, ha lebuktatom, és nem ő vallja be”
Kata valóban magánnyomozóhoz fordult, aki feltette neki a kérdést: mit tesz majd, ha tényleg lebukik a férje? Kata magabiztosan azt felelte: majd eldönti azután. Néhány nap megfigyelés még nem hozott eredményt, Kata mégis bizonyosságot szerzett. Méghozzá egy otthoni vita kapcsán…
– Összekaptunk egy apróságon: azon, hogy nem utalta át az egyik közműszámlát… Óriási balhé kerekedett belőle. Pillanatokra „láttam” magunkat kívülről, és felmerült bennem: kit érdekel a közműszámla, azért üvöltözöm ezzel a férfivel, mert nem bírom elviselni, hogy mást szeret! És akkor, amikor ez felmerült bennem, a férjem kimondta a szörnyű mondatot: „Azt hiszem, már nem szeretlek”. Megnémultam. És ő beszélt tovább. Az „azt hiszem”-ből a végére „biztosan” lett. Mintha már várta volna, hogy elmondhassa, hogy beleszeretett valakibe, és nem bírja tovább a hazudozást, a kettősséget, a tépelődést. Választott, anélkül, hogy a választás lehetőségét nekem is megadta volna – hallgat el egy pillanatra. – Az a baj, hogy a hiúságom is megsérült. Én is tudom, aznap éjjel sokat beszéltünk róla, hogy mennyi mindent a szőnyeg alá söpörtünk az elmúlt két-két és fél évben. Hogy akkor kellett volna változtatni, amikor még könnyű lett volna, amikor még nem tűnt fel az új szerelem az életében. Tudom, hibáztam én is, közösen rontottuk el, mégis kivagyok. Nemcsak a szívemnek, hanem a hiúságomnak is fáj, rettenetesen. Nem könyörgök, nem is tudom, valahogyan vissza lehetne-e állítani a kapcsolatunkat. Elengedem őt, de az a furcsa, hogy jobban örültem volna, ha a magánnyomozó segítségével én buktattam volna le, és nem magától jön a vallomással. Ezzel így nem tudok mit kezdeni. Belém szorult a düh, és elnyomja még a fájdalmat is. Ha a magánnyomozó buktatja le, lett volna időm kitalálni, mit lépjek, és talán valami okosat sikerült volna lépnem. Talán nem lennék ilyen egyértelműen, visszavonhatatlanul vesztes. Amúgy tudom, hogy jó apa marad majd, és a kislányunk továbbra is rengeteg szeretetet kap tőle. Azt is tudom, hogy nem maradok magányos, és hogy vár még rám szerelem… miután meggyógyul a szívem.
|
A pszichiáter szemével: Nyíltan kellett volna beszélni! – A kérdés: miért fogad valaki magánnyomozót? – kezdi dr. Somogyi Andrea pszichiáter szakorvos. – Lehet, hogy azért, mert így késleltetheti az egyértelmű szembesülést. Az is megesik, hogy a megbízó a tudomására jutott információt hideg fejjel használja fel, mint egy krimiben (például a bizonyíték alapján próbálja „bebiztosítani” a további egzisztenciáját; vagy netán zsarolásra tudja felhasználni). És még egy eshetőség: sajnos, egyes párok megnézik egymás e-mailjeit, esemeseit, nem tisztelve a magánterületet, és így akarják megtudni, van-e a másiknak valakije. A magánnyomozó „meghosszabbított kéz”: a megbízó úgy érezheti: „nem én nyúlok bele a párom dolgaiba”… Holott mégiscsak ő fogadja fel, de „tiszta” akar maradni… Ez álságos dolog, mert így sem marad tiszta, annak ellenére, hogy nem ő nyomozott. Az esetek döntő többségében – mint Katáéknál is történt – előbb-utóbb felszínre bukik, ha az ember partnere valakivel igazán szerelembe esett. Ha Kata buktatta volna le a férfit, ez elégtételt jelenthetett volna neki a megcsalás okozta sérelemre. De nem így történt, mert a férj maga vallotta be, hogy szerelmes – és így nem szégyenült meg. Részint ezért maradt Kata hiúságában is sérült: nem kapott elégtételt. Kata vesztesnek érzi magát. Nagyon sikeres nő lehet, ezért ezt a helyzetet kudarcnak, vereségnek éli meg: „egy másik nő jobb, mint én”. Mit kellett volna tenni? Ezt már ő is tudja: időben reagálni a kezdődő eltávolodás jeleire, akkor, amikor még nem volt a férjének senkije. Nyíltan kellett volna erről az eltávolodásról beszélgetni – de valószínűleg már akkor is félt a szembesüléstől, talán épp azért, mert a munkájában sikeres, és nehezen nézett volna szembe azzal, hogy valami mégsem működik jól az életében. Mit tehet, hogy jobban érezze magát? Most már szinte biztosan túlnőtt a gond azon, hogy újból egymásra találjanak a férjével. Gyászolja el a kapcsolatukat, sírjon, haragudjon, legyen dühös a férjére – de a gyereket ebbe ne vonja bele -, emlékezzen a szép időkre! Beszélgessen sokat a barátnőivel, és amikor ezen a nehéz időszakon túljut, és újra lesz egy kapcsolata – biztosan lesz, és ezt ő is tudja -, mentse át abba a házassága tapasztalatait! Vagyis: amint észleli, hogy működési gond lépne fel, akkor ne féljen a konfliktustól, a szembesüléstől, hanem merjen a problémákról beszélni, mert ez nem gyengeség – hanem a lehetőség, hogy helyrehozzák a kapcsolatot! |
| Még több az e heti Nők Lapjából:
• Médiacirkusz! Porondon a tévésztárok! » |