Amitől a férfi menekül – végzetes hibák egy induló kapcsolatban

Szurovecz Kitti | 2010. Július 11.
Bizalmatlanság, kémkedés, a korai érzelmi kinyilatkoztatás kikényszerítése – jól ismert tünetek, amelyeket többnyire nem bír el egy bimbódzó párkapcsolat, és mielőbb menekülőre is fogják azok a férfiak, akiket ekképp próbálnak szorosan magukhoz láncolni nők. Öt férfi mesélte el rövid szerelmi viszonyának okát, de a másik fél jogán egykori barátnőik is szót kaptak.

Izgulunk, mert egész délelőtt nem jelentkezett. Ötvenezer verziót gyártunk a hallgatás lehetséges magyarázatául, pedig az ok sokszor jóval prózaibb, mint gondolnánk. Tépelődünk, végül felhívjuk, és kérdőre vonjuk. Vagy úgy teszünk, mintha éppen a törzshelye felé járnánk, ahol mindennap ebédel. Hiába tudjuk, hogy a bizalmatlansággal, az érzelmek siettetésével, a görcsösséggel ellentétes reakciót váltunk ki a férfiakból, sokszor mégis saját elhamarkodottságunk csapdájába sétálunk. Berky Tamás szakpszichológus úgy látja, a szerelem állapota a bizalom, a határok, a kontroll kérdéseinek újraértelmezésére kényszerít bennünket. Ezek én- és világképünk meghatározó elemei, kedvezőtlen változásuk az egész személyiséget érintheti. Nem csoda tehát, ha védekezésképpen a külső szemlélő számára túlzott indulatokkal, irracionálisan vagy esetenként saját elveinkről is megfeledkezve cselekszünk – éppúgy, mint összeállításunk történeteiben is, amelyek – bár szélsőséges példák – jól illusztrálják, mennyire képtelennek tűnő tettekre vagyunk képesek egy párkapcsolatért.
Elsőként férfiakat kértünk meg, meséljenek olyan helyzetekről, amelyek hideg zuhanyként érték őket, és amelyek számukra épp a szerelem végét voltak hivatottak kijelölni. Majd megkerestük egykori barátnőiket is, akik – noha a nevüket nem vállalták – visszaemlékezve őszintén beszéltek a különös viselkedésük hátterében megbújó okokról.

A bizalmatlanság csapdája
„Elképesztő, hogy mennyire nem bízott bennem a volt barátnőm, Kata – kezdi a 31 éves András. – Az egyik este épp nála vacsoráztunk, amikor felhívott a nővérem, hogy később szeretne átjönni hozzám beszélgetni, mert problémái vannak. Kértem Katát, nézze el, hogy nem vele töltöm az este hátralevő részét, de a testvérem bajban van. A kedvesem mosolyogva válaszolt, persze, menjek csak. Otthon már vagy két órája ápolgattam a sírdogáló nővérem lelkét, amikor felment az emeleti fürdőszobába, hogy rendbe hozza magát. Pár perc múlva lekiabált, hogy jöjjek fel, mert valami furcsa mozgást lát odakinn a diófán. Rögtön arra gondoltam, biztosan egy betörő lehet. Feltéptem az ablakot, és kivel találtam szembe magam? Katával, ahogy megszeppent arccal ül az ágon, és kémlel befelé a házba. Amikor rájöttem, mit keres ott, röhögőgörcs tört rám, ő pedig kétségbeesett arccal mászott lefelé. Pár nap múlva megbeszéltük: ilyen fokú bizalmatlanságban nem működhet a kapcsolatunk.”

Katával az egyik internetes ismerőskereső portálon vettük fel a kapcsolatot. A 26 éves lány a mai napig szégyelli a történteket, és úgy érzi, a lelkében felgyűlt csalódásokat vetítette ki az Andrással való kapcsolatára. „Egyszerűen nem hittem el, hogy a nővére hívja. A telefonbeszélgetésük alatt félig hallottam, miket mondott a lány, és úgy éreztem, én a testvéremmel ilyen intim dolgokról nem beszélnék. Biztos voltam benne, hogy az egyik volt barátnője akar átmenni hozzá, és ő inkább vele szeretne lenni. Amit tettem, borzasztó kínos, tudom. De már három olyan barátom is volt, akikről kiderült, több vasat tartanak a tűzben egyszerre, és nem akartam újabb csalódást, le szerettem volna leplezni Andrást. Ehelyett én lepleződtem le. A legszomorúbb, hogy így elveszítettem egy férfit, aki érdemes lett volna a szerelmemre” – emlékszik vissza Kata.

A pszichológus véleménye:
Különösen a kapcsolatok elején törvényszerű, hogy partnerünket előzetes, akár a gyermekkorba nyúló tapasztalataink alapján, saját elképzeléseinket rávetítve kezeljük, hiszen keveset tudunk róla. A kép hiányzó elemeit „hozott anyagból” pótoljuk, ezért nem árt a korai meglátásainkat önkritikával kezelni. Érdemes szem előtt tartani a mondást: „Nem biztos, hogy a világ olyan, mint amilyennek látod, de az biztos, hogy te olyan vagy, amilyennek a világot látod” – abban az értelemben, hogy személy- és világészlelésünk utalhat a saját belső állapotainkra és a korábbi élményeinkre is.

Az érzelmek kikényszerítése
„Éppen három hónapja, hogy együtt voltunk Angélával, amikor egy igazán meglepő dologgal hozakodott elő. Egy meghitt vacsora után a Duna-parton sétáltunk kézen fogva, minden tökéletes volt – meséli a 30-as évei közepén járó Szabolcs. – Egészen addig a pillanatig, amíg elő nem vett a táskájából egy kis dobozt, amelyben a nagymamájától örökölt eljegyzési gyűrű lapult. Úgy gondolta, jobb, ha nálam van, mivel nagyon szépen alakul a kapcsolatunk, és ha netalán úgy gondolnám, hogy meg szeretném kérni a kezét, ő ragaszkodik hozzá, hogy ezzel a gyűrűvel tegyem, a családi hagyomány miatt. Iszonyúan zavarba jöttem, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Végül annyit mondtam neki, korainak érzem, hogy ilyesmiről beszélgessünk, inkább élvezzük ezt a szép estét!”

Az este kimeneteléből a 33 éves Angéla levonta a tanulságot: „Szabi reakciójából éreztem, nem volt jó ötlet odaadni a nagymamám gyűrűjét. Hogy miért tettem mégis? Talán azért, mert szerettem volna tudni, mit gondol kettőnkről. Hogy el tudja-e képzelni, hogy egyszer a felesége legyek. Nem tagadom, arról álmodoztam, hogy talán ott és akkor, azonnal megkéri a kezem. Hiszen én már régóta szerettem volna családot, gyerekeket. Úgy éreztem, nincs időm éveket vesztegetni valakire, akinek nem azonosak a vágyai az enyémekkel. Ezt azonban már sosem tudhatom meg: másnap egy e-mailben megírta, neki sok ez az egész, és megijeszti, hogy én mennyire komolyan veszem ezt a friss kapcsolatot.”

A pszichológus véleménye:
A külső és belső nyomás (például életkor és döntési helyzet) feszültsége esetenként olyan szintet érhet el, amelynek csökkentése az adott pillanatban háttérbe szoríthatja az önkritikus gondolkodást. Ilyenkor tudattalanul az egyébként magunk előtt is felvállalhatatlan impulzusainkra racionális, mindenki számára elfogadható indokot keresünk. Mi is csak utólag konstatáljuk, hogy „kilógott a lóláb”. Ekkor azonban remek kiindulópontot kapunk az önelemzésre: gondoljuk végig, miért lehetett ennyire fontos megtennünk az elhibázott lépést, de főleg, hogy honnan eredhet, hogy nem tudtunk szembenézni ezzel az igényünkkel.

A rátelepedés esete
„Egyszerűen nem akart hazamenni tőlem, és állandóan közös programokat szervezett. Ha tudta, hogy szerda délelőtt a Hajós Alfrédban úszom, akkor ő is feltűnt a színen. Tudta, hol dolgozom, így ő is útba ejtette azt a környéket, nehogy nemet tudjak mondani a közös ebédre – mondja a 31 éves Levente volt barátnőjéről. – Mielőtt még felsejlett volna bennem halvány gondolatként, hogy találkozni akarjak vele, vagy hiányozzon nekem, ő már ott volt, és mindent megtett helyettem is, hogy köztünk szoros kapcsolat alakuljon ki. Csak hat hete jártunk, de a vadászösztön már haldoklott bennem. Klára pontosan tudta, hogy szerda esténként sörözünk, és akciófilmeket nézünk a haverokkal nálam. A kapcsolatunk végéhez a részemről az vezetett, hogy ennek ellenére az egyik szerda este beállított azzal, hogy szeretne a tökéletes társam lenni, és gondoskodni arról, hogy az ivás mellett éhen se maradjunk. Akár egy feleség, úgy látott neki főzni a konyhámban. Velem ellentétben egy kicsit sem érezte kínosnak a helyzetet.”

„Tudom, ez szörnyű hibám, de ha szeretek valakit, folyton sürgetem a dolgokat – vallja be a 27 éves Klára. – Már a kapcsolat elején képes vagyok beképzelni magamnak, hogy ebből életre szóló szerelem lesz, és mindent megteszek azért, hogy mielőbb összeköltözzünk. Beképzeltem magamnak, hogy Levente is boldog így, és nem vettem észre, mennyire zavarja, hogy rátelepedtem. Miután szakított velem, esténként még hónapokig elautóztam oda, ahol lakik, órákig zokogtam a lakása előtt. Nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy megint elrontottam egy szépen induló szerelmet.”

A pszichológus véleménye:
Nem ritka, hogy a szerelemre régóta vágyakozók a már meglevő érzéseikhez keresnek alanyt, és nem fordítva. Ilyenkor a partnerük valódi személyiségét és igényeit kevésbé képesek felmérni. Gondoskodási szándékaik – akár tudattalanul is – összefonódhatnak például a kisajátítási, kontrollálási késztetéseikkel. Mivel ezeket a folyamatokat nehéz magunkban észrevenni, és tudatosan elemezni, biztonságosabb, ha a kapcsolat elején a ráérzés mellett megkérdezzük magát az „illetékest”, pontosan milyen igényei vannak.

Az intim szféra megsértése
Péter és volt barátnője, a 25 éves Lívia már a szerelmük kezdetén sokat voltak a férfi lakásán, mivel az egyetemista lány még a szüleivel élt. Egy szombat délelőtt Péternek el kellett rohannia egy találkozóra, így Lívia egyedül maradt a legénylakásban. „Csak egy héttel később, amikor kerestem valamit a számítógépemen, vettem észre, hogy eltűntek bizonyos mappák – kezdi a 28 éves Péter. – Azaz minden fotóm, amely abban a korszakban készült, amikor még az előző barátnőmmel éltem együtt. Az első sokk után kapcsoltam, hogy a gépemet Lívia használta az előző hétvégén. Azonnal felhívtam, és kérdőre vontam az eltűnt képek ügyében. Ő először hebegett-habogott, aztán sírva vallotta be, hogy letörölte a képeket, mert bántotta, hogy esetleg a volt kedvesemet nézegetem még most is. Azzal csapta le a telefont, hogy így legalább fény derült arra, hogy még nem vagyok túl az exemen, mert nagyon hamar észrevettem, hogy eltűntek a képek. Én pedig hirtelen nem is tudtam, melyikünk őrült meg. Ilyen fokú behatolás a másik ember privát dolgaiba szerintem felháborító, és még ő volt vérig sértve.”

„Korábban egy éven át játszott velem egy férfi, akibe nagyon szerelmes voltam – kommentálja a történteket Lívia. – Hol visszatáncolt a volt nejéhez, hol velem akart lenni, és végül végleg a régi kedvese mellett kötött ki. Még egyszer nem akartam átélni hasonlót, és a rossz emlékek miatt bőszítettek fel Peti fotói annyira, hogy letöröltem őket. Ott, ahol én vagyok, más nőnek nincs helye. Talán kémkedésnek tűnt, amit tettem, de én csak a lelkemet védtem.”

A pszichológus véleménye:
A szerelmesek gyakran egységet élnek meg, kölcsönösen leépítik a határaikat, „kiterjesztik énjüket” a párjukra. Az összeolvadás érzése néha fenyegető is lehet, különösen akkor, ha nem a mindkettőjük számára elfogadható tempóban zajlik. Ilyenkor az egyik fél a teljes egybeolvadástól, a másik pedig az elhagyatástól tart. Egyikük tehát egyre több falat emel, másikuk pedig – akár „titkosszolgálati eszközökkel” is – igyekszik ezeken átjutni. Érdemes tudatosítani, hogy a fal áttörése sem hozná meg a sikert, hiszen kevés férfi vonzódik a „leigázott” szerephez. Ilyen esetekben a legjobb, ha az ostromló a passzívabb szerepet választva megvárja, amíg helyreáll a közeledés-távolodás közös egyensúlya.

 

Váratlan meglepetések
„Pontosan emlékszem, mi volt az, ami a legjobban kiborított egy kezdődő kapcsolatomban. Volt egy hölgy az életemben, aki állandóan meglepett, egészen váratlanul – meséli a 43 éves János. – Például bejelentkezés nélkül meglátogatott az irodámban, aminek nem örültem, hiszen nem voltam még biztos abban, hogy ezt a kapcsolatot fel akarom-e vállalni. Máskor egy este hullafáradtan, egy szép nagy pizzával az ölemben, a tévét bámulva örültem annak, hogy vége a napnak, nyugalom van. Csöngettek, és ő állt az ajtóban. De ami végül is pontot tett a kettőnk ügyének a végére, az az volt, amikor felvette a kapcsolatot az édesanyámmal egy internetes ismerőskereső oldal segítségével, és bemutatkozott, hogy ő az én új barátnőm. Ezt ő utólag azzal magyarázta, hogy anyukámtól szeretett volna segítséget kérni a szülinapi meglepetésem kiválasztásához. Még ha így volt is, engem elijesztett ez a nyomulás. Bár a mai napig jóban vagyunk, kedvelem őt, de a párkapcsolatunknak vége lett.”

„Évek óta nem volt már normális férfi az életemben – sóhajt megbánóan a 35 éves Éva. – Nagyon szerettem volna Jánoshoz tartozni: gondoskodni akartam róla, törődni vele, és valahogyan elérni, hogy vegyen komolyan. Ez vezérelt akkor is, amikor megkerestem az anyukáját: hiszen ki tudhatná jobban, mi mindent szeret János? A legjobb, legodaadóbb társ akartam lenni, hogy meg tudjam tartani őt. A sors iróniája, hogy épp ezért veszítettem el.”

A pszichológus véleménye:
Vannak, akik erősen tartanak attól, hogy ha nem ők kontrollálják a környezetüket, akkor nem kapják meg, ami járna nekik. Ez a félelmük arra készteti őket, hogy – biztos, ami biztos – a legtöbb helyzetben ők vegyék a kezükbe az irányítást, esetenként önző, erőszakos ember látszatát keltve. A partnerük ellenérzését is megelőzhetik, de ami még fontosabb: saját fejlődésüket szolgálja, ha kicsit kockáztatnak, és kivárnak ilyenkor. Amikor nem veszik el azonnal, amit szeretnének, akkor a partnerük önszántából adhatja oda azt.

 

Exit mobile version