Az egész az iwiw-vel kezdődött és a Facebookkal fejeződött be. Mindennek az oka, hogy a történet kezdetén még nem volt saját számítógépem. A férjem laptopján intéztem a levelezésem, és a kölcsönös bizalmon múlott, olvassuk-e egymás e-mailjeit. Amikor a családunkba is berobbant az iwiw, nekem a tízéves fiam küldött meghívót, Áronnak, a férjemnek pedig az asszisztense, a két gyerekkel magára hagyott, kedves Esztike, akivel régóta ismerjük egymást. Nem csodálkoztam, hogy engem is bejelölt. Elnéztem a képét: hamiskásan mosolyog, zavarában a szája elé kapott kézzel. Elolvastam a kép aláírását is: „De ki van a gép mögött?” Vajon ki készítette róla a fotót? Akkor még csak átsuhant bennem egy rossz sejtés. Észrevettem, hogy az iwiwen rendszeresen levelezgetnek a férjemmel – és nagyjából mindig azonos időre esett a bejelentkezésük. Az általam is olvasható e-mailjeik persze továbbra is csak a munkára korlátozódtak. Női megérzés. A férfiak megmosolyogják, de most is ez hajtott előre, és fogni kezdtem a jeleket. Láttam a férjemet, ahogy rendszeresen a zsebébe rejtett telefonnal vonul be a fürdőszobába. Feltűnt, hogy séta vagy vásárlás ürügyén – később már ürügyet sem keresve – valószínűtlenül hosszú órákra tűnik el hétvégén, vagy akár ünnepnapokon is. Akkor még szemet hunytam, más magyarázatokat keresve áltattam magam, vagy egyszerűen csak elhessegettem a rossz gondolatokat. Nem voltam kész az igazságra? Mondhatjuk így. Ahogy azt sem akartam megtudni, hogy került egy ismeretlen gyerekjáték a férjem autóülése alá, és miért hozott süteményt egy távolabbi cukrászdából – Esztiék környékéről. Aztán egyre inkább rágni kezdte a bensőmet a gyanú. Hol gyengébben, hol felerősödve emésztett. Sokszor már nem tudtam szó nélkül hagyni, mit érzek, Esztire is gyakran célozgattam, de Áron csak legyintve tagadott. Az egyik barátnőm azt mondta: ha valamit megérzel, az úgy is van. És milyen igaza lett!
Sejtésből bizonyosság
A férjem egyre depressziósabbnak tűnt. Nem volt kedve semmihez, már alig szerveztünk közös programokat. Szinte fájt, amikor a decemberi sürgés-forgásban magába roskadva kijelentette: „Gyűlölöm a karácsonyt!” Én meg futkostam az ajándékok után, és sütöttem a kedvenc mézeseit. Az ünnepek utáni hetekben már valósággal fojtogatott bennünket a levegő, tudtam, ez így nem tartható tovább, robbannia kell valaminek. Egy alkalommal a számítógéphez ültem, hogy megnézzem az üzeneteimet. Jó ideje már a Facebookon is fent voltam, de a férjemmel való kapcsolatomat remekül jellemezte, hogy nem jelöltük be egymást ismerősnek. A közösen használt laptopon rögtön Áron kezdőlapja nyílt meg, nem lépett ki az utolsó bejelentkezésekor. A véletlen úgy keverte a kártyát, hogy a hírfolyam legtetején Eszti profilképe nézett rám az ismerőseinek szánt mondandója mellett. Ugyanaz a kép, mint az iwiwen, a kép készítőjének szánt mosollyal. Elborította az agyamat a düh, és – bár máskor soha nem tettem volna – ráklikkeltem a férjem üzeneteire. Ez a gondolkodás nélkül tett apró mozdulat megváltoztatta az életemet. „Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek” – olvastam a bejegyzést Esztinek címezve. A keltezés: december 26. Mi is volt akkor nálunk? Hát persze, családi ebéd, aztán koncertre siettünk. A kettő között épp volt egy kis ideje a szerelmi vallomásra. Az egész testemben remegni kezdtem. A sejtés évei után a bizonyosság már visszavonhatatlan volt.
Kettéfűrészelve
Őrjítő, pokoli napok következtek. Vulkánként törtek elő belőlem az addig elfojtott indulatok, fröcsögtem, tajtékoztam. Kértem a férjemet, költözzön el, Esztinek pedig üzentem, stílusosan a Facebookon, hogy fogadja be, mert nálunk nem maradhat. Áron végül a barátjától bérelt lakást, én pedig hívtam egy asztalost, szétfűrészeltettem a franciaágyat, és berendeztem magamnak a hálószobát. A férjem a külön lakásban sem tudott dönteni kettőnk között, itt is, ott is folyton próbálkozott, egyikünket sem akart elveszíteni. Pár hét után mi is találkozgattunk – hihetetlen, de felfrissített bennünket a sokk –, és kéz a kézben andalogtunk, mint a kapcsolatunk legelején. Kiderült, egy vidéki kiruccanásunkról Eszti is tudomást szerzett, és szemrehányást tett a férjemnek, merre is járogat a feleségével. De vajon honnan tudhatta meg? Rájöttem: hát a Facebookról! Bejegyzést írtam a vendéglő tavaszi spárgaleveséről. Ekkor derült ki számomra, hogy a Facebook-beállításom lehetővé teszi: Eszti is láthatja az üzenőfalamat. Nyomon követte az életemet, és következtetéseket vont le a házasságunkról. Amikor „lájkoltam” egy szállodát, már előbb tudta, hová utazunk, mielőtt a férjem bátortalanul bejelentette neki, nyaralni megy a családjával. Vajon mit érezhetett, amikor látta a feltöltött képeimet az útjainkról, a karácsonyi mézeseimről, az erkélyünk tavaszi virágkavalkádjáról? Nem mondom, hogy sajnálom, de belátom, végül is neki sem lehetett könnyű.
Oda-vissza, előre!
Egy napon Áron visszaköltözött, én pedig azt hittem, ezzel minden rendbe jön.
Úgy tűnt, Esztinek is elege lett: lecserélte a férjem által készített profilképét egy fura maszkra. Mégis tévedtem. Nekünk ugyan sikerült megújulni, de Áronban még munkált az elveszett lehetőség. Még mindig hárman voltunk, nem tudott egykönnyen felejteni, bennem pedig nem volt elég türelem. Eltelt néhány hónap, és próbára tettem Esztit, kíváncsi-e még rám. A barátnőmmel levelezést folytattunk a Facebook üzenőfalán a házassági évfordulónk kapcsán. Tudtam, ha Eszti továbbra is kukkolja az életemet, ráharap a horogra. Még aznap este SMS-ben gratulált Áronnak. Ekkor határoztam el, hogy egy hosszabb gondolkodási időre különválunk egymástól. Csak így tudhatjuk meg, ki mennyit is ér a másik számára.
Igaz, egy pszichológiai könyv azt írja, ilyen esetekben a szétköltözés a vég kezdete. Én nem látok ennyire előre. De pár hét után már újra élvezem a nyári napsütést, beszívom a virágzó bokrok illatát, elfog a vágy egy színes szandál után, és rámosolygok egy férfira, aki utánam fordul az utcán.
FOTÓ: RED DOT – CORBIS