Barát, társ, kedves
A 13. kerületi idősek klubjának ajtaját egy mosolygós szemű bácsi nyitja; öltözéke sportos, mozgása fiatalos. Úriember módjára mutatkozik be, kezet nyújt, és gyorsan hozzáteszi, már vártak. Endre bácsi a klub étkezőjébe vezet, ahol egy pici, meleg tekintetű néni közelít. „Ő a kedvesem, Margitka” – mondja Endre bácsi. Hellyel kínálnak; érzem, idegen nekik az újságíró, picit bizalmatlanok, meg különben is, kit érdekelhet az ő történetük. A mese, az emlékek, a régi fényképek azonban hamar előkerülnek.
A Borsod megyei születésű lány, Margitka a háború után, 1945-ben érkezett Budapestre. Családját hátrahagyva nagynénjéhez költözött, és röntgenasszisztensnek tanult. Tárcájában egy kép után kutat, régi felvételt mutat magáról: gyönyörű, hosszú, sötétbarna hajú, porcelánarcú lány néz ránk. „Azért jöttem a fővárosba, hogy valami legyen belőlem. Harminc évig dolgoztam az egészségügyben” – meséli halkan a most 83 éves néni. „Huszonegy voltam, amikor férjhez mentem; párom csillárkészítő volt, ügyes kezű mesterember. Két lányunk született, de az öregséget már nem élhettük meg együtt: harmincnyolc és fél év boldog házasság után, alig fél év alatt elvitte a rák. Mindennek 24 éve” – sóhajt. Az emlékek között keresgélni, látom, nem könnyű; érzi ezt az asztal másik végén ülő Endre bácsi is, gyorsan átveszi a szót:
„Hetvenévesen én is özvegy lettem, az 50. házassági évfordulónk előtt egy nappal veszítettem el a feleségem, őt is a rák vitte el. Nem tudta lerakni a cigarettát” – csóválja fejét a bácsi. Endre fiatal fiúként profi ökölvívó volt a Dózsában, légsúlyban gyűjtötte az aranyérmeket, felesége kérésére azonban végleg szögre akasztotta a kesztyűt. „Tizennégy voltam, amikor lakatos- és esztergályosinas lettem, a boksz mellett jól megtanultam a szakmám, szerettem. Ha kapnék munkát, még most is szívesen dolgoznék” – nevet fel a 76 éves úr.
Ők ketten két és fél éve ismerik egymást, a 13. kerületi idősek klubjában találkoztak először. Azóta együtt élnek Margitka lakásában, óvják és féltik egymást. „Gyakran járunk az idősek klubjába, rengeteg itt a program, lehet társasjátékozni, sakkozni, de gyakran van kézművesfoglalkozás, torna és agytorna” – meséli a néni, de kirándulni és fürdőzni is szoktak. „Néha meg csak sétálunk, vagy ülünk az erkélyen, bámészkodunk, amikor a kedvesem éppen nem lóg meg otthonról. Persze csak a közértig megy” – viccelődik a bácsi, mire a néni felkacag: „Nagyon sokat nevetünk mi együtt.” És komoly terveik is vannak, Endre bácsi vidékről álmodik: „Szolnoktól 30 kilométerre van egy kőház, azt szeretném megvenni és Margitkával odaköltözni. Képzelje csak el, a Tisza ott folyik a ház mögött. Meseszép!”
Szempillantás alatt szerelem
| Fotó: Szalay Ágnes |
Újabb párt keresünk fel: Marcsi néni már vár. Kosztümje sikkes, arcát finom smink fedi, botjával méltóságteljesen közlekedik. Már a liftben kiderül, okos és szellemes nő. Férje, Pali bácsi járókerete mellett az otthon olvasószobájában üldögél, elegáns, úriemberként fog kezet. Sütemény és lengyel csokoládé várakozik a díszes szalvéta alatt, egy nagy halomban pedig fotók, iratok és levelek hevernek az asztalon, bizonyítékok; ez a szerelmi történet is valódi.
„Férjem harminc év házasság után egy másik hölgyért gyerekestül elhagyott – kezdi Marcsi néni. – A hosszú bánkódás után megráztam magam és elkezdtem bejárni a 13. kerületi mozgássérültklubba vigasztalódni. Ott többségében nők voltak, férfiak csak páran, közöttük volt Pali is, aki kiemelkedő műveltségéről, tánctudásáról volt híres, a nők között neki volt a legnagyobb sikere. Új tag lévén nem akartam a rajongói közé beállni, egyébként is, rossz tapasztalataim miatt már nem bíztam a férfiakban.”
Egy kiránduláson aztán megtörtént a csoda: „Az énekhangja olyan elbűvölő volt, hogy akkor éreztem, ez már nem barátság, hanem szerelem. A továbbiakban már csak tapogatóztunk a késői életcélunkról, jellemünkről, érdeklődési körünkről. Egyik ámulatból a másikba estem, hiszen ilyen társról álmodtam. Attól kezdve együtt jártunk gyógyfürdőbe, filmmúzeumba, színházba, utazni…” – meséli a 77 éves Marcsi néni. Idővel idősek otthonába költöztek, ahol mindenki úgy hitte, ők ketten időtlen idők óta egy párt alkotnak, de valójában csak tizenhét év együttélés után házasodtak össze.
Az egykori katonatiszt Pali bácsi (82) bár négyszer nősült, családot alapítani nem ért rá, meg különben is… „Megvártam az igazit!” – vágja rá. Marcsi néni pedig beavat, Pali egyedül ment nászútra Párizsba, nem engedhették meg maguknak a két jegyet, ő pedig már úgyis járt ott kétszer.
Bár kettejük egészségi állapota nem a legjobb, derűvel és végtelen humorral palástolják gondjaikat: „A kávét és a reggelit mindig az viszi a másik ágyába, aki éppen könnyebben mozog” – mondja Marcsi néni, ám tekintete szomorúságról árulkodik. (Beszélgetésünk után pár nappal Marcsi nénit kórházba szállították, felkelni azóta sem tud.)
Az első szerelem az utolsó
Újabb love storynk főszereplője, a 85 éves Kati néni jó előre jelzi, hallása nem az igazi, de nem lesz gond. Útban otthona felé élénken mesél, magyaráz, napsárga kis lakásukban pedig egy hozzá hasonló, mosolygós úr, László fogad. Kati néni a beszélgetésre egy vázlattal készül. A lap tetején ez a cím szerepel: Egy szerelmi történet visszaemlékezései.
Kati 13, László pedig 17 éves volt, amikor 1940-ben először találkoztak: egy kaposvári jégpályán László véletlen (készakarva) a lányba szaladt, majd felsegítette: hollywoodi jelenet. A fiú a honvédzenekar fuvolistája volt, koncerteken feszülten keresték egymás tekinteté. A távoli pillantásokat idővel a szülői ház körüli séták követték, majd néhány szerelmes csók is elcsattant.
Mindez azonban akkoriban nem minősült elfogadható viselkedésnek, Katit magaviseleti kettessel büntették. A rossz bizonyítvány miatt nem akart többé a fiúval találkozni – ezzel történetükben négy év szünet következett. László a frontra került, de akármerre is járt, írt a lánynak, a bélyeg alá pedig szerelmes szavakat rejtett. Majd fogságba került, írni többet nem tudott. 1944-et írunk ekkor.
„Én közben tanárképző főiskolára jártam, a kollégiumban pedig elcsábultam – folytatja Kati néni. – Szerelmes lettem, később pedig házasságra léptem, és három gyermekem született.” Ő ekkor Egerben élt, tanárként dolgozott, míg Laci bácsi Debrecenben a honvédzenekarban zenélt – a lányt azonban nem tudta elfelejteni.
Tudomást szerzett róla, hol tanít, próbálta felkeresni, egy fénykép segítségével kutatott utána. Az egyik könyvtárban felismerték a lányt, s megtudta, Kati férjhez ment, családja van, de akkor nem tudtak találkozni. Eztán negyvenkét év szünet következett, elvesztették egymást szem elől. Laci bácsi 1948-ban a fővárosba költözött, ’56-ban megnősült, később elvált.
1979-ben Kati a családjával szintén Pestre költözött, gyermekei a fővárosban tanultak. 1992-ben azonban férje elhunyt. Öröm a bánatban, hogy a temetésen Laci bácsi húga is ott volt, általa tudták újra felvenni a kapcsolatot – immár nyolcvan felett.
Bár újra tudtak egymásról, nem találkoztak túl gyakran, mígnem László egy nagy csokorral a kezében meglepte Katalint, a kaputelefonba pedig beledúdolta: „Nyisd ki, babám, az ajtót!” A szerelmes soroknak Kati néni unokája is fültanúja volt, aki felvezette a bácsit a nagymamájához. Azóta elválaszthatatlanok. „Mintha azt az első szerelmet folytattuk volna. Mintha közötte nem is történt volna semmi sem.”