Ahogy azt Feldmár András is mondta, a biológia nem végzet, de a gyermekvállalásra programozott női testet-lelket átírni nem könnyű, s talán pont ez lehet a magyarázat arra, hogy nagyon sok nő jut el arra a pontra, hogy akár egyedül, támogató társ nélkül is vállalnák az anyaságot. Sokan már eljutottak odáig, hogy egyáltalán nem számolnak a férfival, csak donorként tekintenek rájuk, aztán good bye; másokat pedig egyszer-kétszer már választás elé állította az élet, vagy közel jártak ahhoz, hogy a teszten elszíneződjön a második csík is. Legtöbbjüknek mára már határozott véleménye alakult ki arról, miként döntenének, ha újra „úgy” hozza a sors:
Nem az a vágyam, hogy egyedülálló anya legyek, de…
„Nálam ez a korral jár. Régebben egyáltalán nem akartam gyereket, aztán kicsit igen, aztán igen, de nem mindegy, hogy kitől. Most már talán az is mindegy, hogy kitől, persze a józan ész határain belül – mondja Kata (37), aki három hónapja él egy viharos párkapcsolatban. – A legtöbb nőnél jelentkezik ez a kapuzárási pánik. Még nem vagyok benne teljesen biztos, hogy nálam eljött, de ha úgy hozná a sors, hogy »véletlenül« becsúszna egy baba, egy kicsit sem számít, hogy a férfi akarja-e vagy sem. Ez nem egy olyan dolog, ami vita tárgyát képezi. Nem kötelező apának lenni, nem kötelező támogatni sem anyagilag, sem érzelmileg. Kényszeríteni nem fogok senkit, és csak azért ne maradjon velem az illető, mert a tisztesség úgy kívánja. A gyereknek nyilván az a legjobb, ha családban nő fel, nekem sem az az életem vágya, hogy egyedülálló anya legyek. De ha választanom kell, hogy elvetetem-e a gyerekemet, vagy megszülöm, és megpróbálok neki a lehetőségeimhez képest teljes életet biztosítani, akkor az utóbbit választom. Pasival vagy pasi nélkül. Nem számít.”
Katához hasonló véleményt fogalmazott meg Anna (32) is, aki számára szintén nem kérdés, egyedül is belevágna: „Volt pár alkalom, amikor rezgett a léc, elfelejtődött, elszakadt a gumi, késett a menzesz, és hánytam magamra a keresztet: adja isten, hogy ne legyek terhes! Aztán amikor már kezdett benőni a fejem lágya, és egy felelőtlenül átszexelt éjszaka után megint vetettem a kereszteket, belém hasított a felismerés: ha teherbe esnék, soha nem tudnék elvetetni egy babát, képtelen lennék feldolgozni – mondja Anna, aki közel három éve egy se veled, se nélküled kapcsolatban él negyvenes párjával, aki hallani sem akar a gyerekről. – Megtartanám, még akkor is, ha a párom nem akarná. Természetes, hogy nem társ nélkül képzelem el az anyaságot, a családot, de bevállalnám, ha így hozná az élet. Mára van egy erős szaktudásom, van megtakarításom, egy félig kifizetett lakás a fenekem alatt, egy kisautóm; egyszóval nem a semmire szülnék. Biztos vagyok benne, hogy a gyereknek nem ez az ideális családmodell, de hiszek abban, hogy ha egy kisember engem választ édesanyjául, az nem véletlen. Állnék elébe!”
Harminc fölött már vállalnám
A harmadik x fölött megváltozik minden, a gyerekkérdést sem veszi senki félvállról, érzi ezt saját bőrén Zsófi (32) is, aki egyszer már a nem mellett döntött: „Én egyszer átéltem már, milyen elvetetni egy gyereket. Diploma előtt álltam, egy megromlott kapcsolatban, egy fillér nélkül, és akkor minden porcikámmal tudtam, hogy most nem akarom ezt a gyereket. Rettentően megviselt, de nem bántam meg. Mondhatjuk, hogy a karrieremért tettem, mert nem akartam munkatapasztalat nélkül, egy kérdéses értékű diplomával a kezemben, vén pályakezdőként becsöppenni a munkaerőpiacra. Mostanra egészen más a helyzet, tudom, hogy nem lennék kiszolgáltatott helyzetben még egyedülálló anyaként sem, ráadásul harminc felett egészen máshogy gondolkozik már az ember, más a fontos, így akkor is félre tudnék tenni bármit, ha teljesen váratlanul esnék teherbe.”
Hasonlóan gondolkodik Gabi (35) is, aki saját bőrén érzi, hogy fogy az esély: „Nem hiszem, hogy egy gyereknek jó oda születni, ahol nem várják. Én estem már teherbe véletlenül, és nem tartottam meg a babát. Huszonnégy éves voltam, egyáltalán nem vágytam sem családra, sem gyerekre akkoriban, és egy elég felszínes kapcsolatban éltem. Tudtam, hogy nem akarok a pasival családot, és valószínűleg ő sem velem, szóval nem volt komoly a dolog, sőt kockázatosnak, szeretettelennek tűnt. Én gyerek utáni vágyat férfi nélkül nem tudok elképzelni, számomra ez kicsit meghasonlott helyzet, hiszen a gyermek félig abból a másik emberből van, akit viszont elutasítok, vagy a helyzet hozza így. Úgyhogy szándékosan nem törekednék erre, talán csak ha van valós lelki kapcsolat az apával és maradhat is. Ugyanakkor más már a helyzet 35 évesen, tudom, hogy egyre fogy az esélyem a családalapításra, ezért elképzelhető, hogy ma már megtartanám.”
Anikó (38), bár boldog párkapcsolatban él, mégis nehezen szánja rá magát a családalapításra: „Harminc fölött határozottan állíthatom, hogy eszembe sem jutna elvetetni egy babát – bár azt, hogy mennyi munkával és önfeláldozással jár gyereket nevelni, addig nem tudtam, amíg a húgomnak meg nem születtek a gyerekei. Úgy gondolom, ha már női mivoltunknál fogva petékkel lettünk felszerelve, és a természet a tabletták, óvszerek és egyéb védekezési praktikák ellenére utat tör magának, akkor meg kell szülni azt a kisbabát – még ha egyedül vagyunk is. Ő is biztos így akarná, apával vagy apa nélkül is, hiszen életet kap.”
Lombikkal próbálkozom!
Sokakban annyira erős a gyermek utáni vágy, hogy társ nélkül is belevágnak a gyermekvállalásba, Bea (37) egyéjszakás kaland és örökbefogadás helyett a lombik mellett döntött: „Évekig éltem egy hosszú kapcsolatban, a gyerekvállalást sokáig halogattuk, aztán a kapcsolatnak vége lett én pedig ott álltam 37 évesen gyerek nélkül, egyedül. Arra nem láttam esélyt, hogy hirtelen olyan férfibe botlok, akivel egy-két éven belül gyereket tudunk vállalni, úgy éreztem, hogy nincs más választásom, mint a lombik. Most nagyjából fél éve járok előkészítő kezelésekre, hogy nagyjából 2 hónap múlva belevághassak az egyszemélyes gyerekprojektbe.”
A szavazók többségének véleménye szerint:
Igen!
Hozzáállás kérdése
„36 vagyok, vállalnám hát – mondja határozottan Petra (36). – Ismerek több olyan, nem túl jó anyagi körülmények között élő nőt, aki felszívódott/bekattant/szenvedélybeteg pasi esetén is bevállalta, és még soha, egyikük sem mondta, hogy megbánta volna a döntését, akkor sem, ha nehéz lemondásokkal és nulla szabadidővel jár a gyereknevelés. Olyat is ismerek, aki már szakítás után vette észre, hogy jön a baba, megtartotta, és amikor a kicsi csak pár hónapos volt, rátalált a nagy szerelem, most pedig a második közös babával alkotnak kerek, tökéletes családot az új apukával. Szerintem fontos, hogy ezt nem kell úgy kell felfogni, hogy innentől megszűnsz nőnek lenni, és vége a világnak. Szóval előttem sok a működő jó példa, nem félnék a társ nélküli anyaságtól – de persze nem ez az, amiről álmodom.”
A szerető közeg az, ami számít
A hatodik hónapban lévő Orsolya (34), bár szerető férjjel az oldalán várja kisfiát, de el tud képzelni olyan élethelyzetet, amikor a nő egyedül vág bele a szülőségbe: „Ismerek olyan kisgyereket, aki donortól született, ezért fogalma sincs, ki az apja, talán meg sem tudhatja soha, van olyan, akinek a mamája is csak béranya, ő azt sem tudja, hogy kicsoda az édesanyja: elég szörnyű lehet egy ilyen múlt nélküli, gyökértelen helyzet. De az is igaz, hogy családok később is szétmehetnek, vagyis nagyon sok gyereknek úgy sincs »valódi« apja vagy anyja, hogy elvileg van… Aki teljes családba születik, az sem biztos, hogy abban is nő fel. Ezért állja meg szerintem a helyét egy szingliterhesség vagy a meleg szülők családja: a legfontosabb, hogy szerető közeg legyen a gyerek körül – még ha azt egyetlen ember biztosítja is.”